Csak egy vékony üveglap választ el a fekete semmiből áradó kinti hidegtől. Kicsit furcsa, hogy a semmi van odakint, de hőmérséklete még ennek a kevés semminek is van. Vagy helyesebb lenne azt mondani, hogy nincs? Az a fránya fizika. Meresztem a szememet, de egyelőre sehol semmi fenyegető, csak a fekete csend.
Az első fehér egyszer csak előttem terem, de kitér, és az utolsó pillanatban elkerüljük az ütközést. Egyetlen fehér nem okoz problémát, ennél nagyobb terhelést is el kell viselnie a gépnek. Hirtelen és hívatlanul fehérek sokasága vágódik elém. Szinte falat képeznek, rücskös és hegyes tűkkel díszített falat. Igaz ugyan, hogy egyesével mázolódnak szét az orrpáncélomon, de önkéntelenül is lassítok. Ahogy messzebbre nézek a mélyűr felé, már nem is látok mást, csak a fehér támadókat. Dúdolni kezdem magamban a csillagok háborújának az intróját. Nagy sebességgel rontanak rám, és sokan kitérnek az utolsó pillanatban, de legalább annyian megtelepednek a gépen. Értem mit akarnak. Ha nagyon megnő a tömegem, le fogok lassulni. Muszáj használnom a külső robotkarokat. Átkapcsolom egyes állásba, és beindulnak, mögöttem pedig a semmibe tűnnek a leszakadó fehérek tetemei. Elégedetten gyorsítok rá, és most már én vadászok a fehérekre, amelyek egyre nagyobb tömegben akarnak megállásra késztetni. Áttolom a robotkarokat kettesbe, és az infrával is rásegítek. Ezt sokáig nem tehetem, mert túl sok energiát fogyaszt, de radikális hatása van. Kéjes gyönyör jár át, mikor a hátsó kamerákon látom, hogy rengeteg fehér tehetetlenül sodródik mögöttem. Amikor újra előre tekintek, kicsit megdermedek. Mintha a kinti hideg belopódzna az ereimbe is. Összefüggő fehér falból álló hadsereg áll velem szemben, és ahogy rám rontanak, érzem, hogy készek egyesével ledöfni vagy tisztes halált halni. Az egyik csapat fehér megpróbál az irányomtól eltéríteni, egy másik alakulatuk pedig a vizuális szenzoraimat akarja megbénítani. Energiát gyűjtök és a falnak rohanok. Mintha felnyársalnának, de szerencsére az orrpáncél és az üveglap kitart, a robotkarok pedig most már folyamatosan dolgoznak.
Két apró piros fellobbanás fénye szóródik szét a fehérek mögött. Lassítok és óvatosan megközelítem. A gyerek a hátsó ülésen ül, jut eszembe, ahogy óvatos mozdulatokkal besorolok az előttem haladó mögé a szakadó hóesésben.