Blog

2019.04.14.

Csak egy dollár lett volna. Mint ahogy az idétlen reklámokban sulykolják reggeltől estig.

Csak egy dollár mára.
Futúrája tárva.
Szép arája várja.
Egy dollár az ára.

Be kellett volna fizetni, de egy fillér sem maradt nálam.

Amikor a 21. század elején néhány óriáscég milliónyi adatot gyűjtött és tárolt a szerverein, akkor még egész másra akarták felhasználni az összegyűjtött infókat. Háború, politika, mindenféle lényegtelen cécó szóba került. Aztán Isac Stein feltalálta a futúrát, és lőttek a háborús előrejelzéseknek, amikor az jött ki, hogy mindenki beledöglik. De ott volt helyette a szex. Akarom mondani az ideális pár megtalálási valószínűségének a maximalizálása. Ez a kérdés nagyjából egyidős a háborúkkal, és sokkal ritkábban halnak bele az emberek, úgyhogy ennek megfelelően jobban is kedvelik.

Isac Stein eredetileg csak gazdag akart lenni. Szerencsejátékokat akart meghekkelni az egyszerű jövőbelátójával. Sikerült is üzletet kötnie, de kezdetben egy kamionnyi kütyü és egy fél város energiája kellett ötpercnyi jövőhöz. Aztán két hatalmas tech cég kivásárolta, összekötötte az emberekről gyűjtött adatbázisával és bingo. A legenda szerint már csak annyi kellett, hogy két hipszter programozó srácnak piszkosul elege legyen abból, hogy tíz közül tíz csaj és ráadásul két pasi lerázta őket a péntek esti buliban, úgyhogy hétvégén nem volt mit csinálniuk. Összedobtak hát egy appot, amelyik a szembejövő lányok arcát szkennelte, azonosította őket az adatbázisban, és ha kilencven százalék felett passzoltak a fiúkhoz, akkor a srácok kütyüjén kijelezte, hogy Match!  Csak két napig tudták titokban tartani. Azóta az egész kütyü kisebb lett, olcsóbb, és állítható a vágyott kapcsolat típusa. No meg egyenjogúság is van a világon. Ma már mindenki perkál egy dollárt naponta a cégnek, és ha olyan emberrel találkozik, akivel kölcsönösen kilencven százalék feletti az esély egy életre szóló harmonikus — vagy izé, khmm, — szóval a beállításoknak megfelelő kapcsolatra, akkor jelez a futúra. A cégek milliárdosokból szuper-multi-hiper milliárdosok lettek, az emberek meg sokkal boldogabbak. Már persze azok, akiknek volt napi egy dollárjuk. Akinek nem volt, azok páriának érezhették magukat, és a cégek reklámja szerint sokkal kisebb esélyük volt arra, hogy továbbörökítsék a genomjukat. Ezzel persze felkeltették a vágyat, hogy ők is birtokolhassanak egy futúrát. Voltak ugyan az úgynevezett páriák, akik vallási alapon utasították el a futúrák használatát, de lehetett valami igazság a cégek genomra vonatkozó érvelésében, mert évről évre csökkent a számuk.

Aztán voltak még olyan országok a Földön, ahol a lakosság nagy része nem fizetett elő a futúrára. Egész egyszerűen választhattak. Vagy kaját vesznek, vagy futúrát. Az értelmesebbje napi egy dollárért evett, a többiek meg éhen haltak. Mint a patkányok a kísérleti ketrecekben, amikor elektródákat tettek két pedálra, és az egyik pedál megnyomására kaja jött eléjük, a másik megnyomására meg az örömérzet központjukba egy inger. Boldogan haltak meg? Nem tudom. Egyes elemzők szerint a Földnek a szegényei azok, akik igazán szabadok, de akik ezeket az elemzéseket írták, azok nem egy, hanem néhány százezer dollárt kerestek évente, és vidáman állítgatták a futúrájukat a kedvük szerint.

Mint már említettem, nekem aznap reggel nem volt egy dollárom. A zsebem és a torkom is csontszáraz volt reggelre, és ráadásul a harang is folyton zúgott. Kipillantottam az ablakon, és alaposan megnéztem magamnak a templomtornyot, de csak magamat kábítottam vele. Nem szoktak reggel 9:15-kor harangozni, és valahol a zsigereim legmélyén tudtam, hogy nem kintről jön a harangzúgás. Kibotorkáltam a konyhába, döntöttem magamba három pohár vizet, aztán zuhany, fogmosás és kívül belül újra hidratáltam a szervezetemet. Indulás előtt belenéztem a tükörbe, és elégedetten mosolygott vissza magamra 30 év és a tegnap véglegesített másodosztályú programozói állás.

1.

Gyanútlanul üldögéltem a munkahelyi asztalomnál, amikor megláttam. Kis piros papucscipőben és térdig érő szoknyában állt előttem, mind a 160 cm. Eddig megfelel, gondoltam, és ahogy feljebb emeltem a tekintetemet a többi is megfelelt volna. Alacsony volt, fekete középrövid haja oldalt bekunkorodott, és alig festette magát. Nem is volt rá szüksége, a körülötte lengő enyhe szantálfaillat alapján, akár angyal is lehetett volna. Rápillantottam a futúrámra, de olyan sötét volt, mint én tegnap éjszaka. A francba. Nem ugorhatok bele a bizonytalanba, futott át a fejemen. Úgy tűnt egy örökkévalóság óta nézzük egymást, de a valóságban nem telt el több két-három másodpercnél.

– Miben segíthetek? – tettem fel a létező legprimitívebb és legsemlegesebb kérdést teljesen feleslegesen, hiszen láttam a kezében a dossziét, amit minden új belépő kezébe nyomnak.

– Mary vagyok, és azt mondták te fogod beállítani a jogosultságaimat.

Már majdnem kicsúszott a számon, hogy persze, bármit be tudok állítani, vagy, hogy sokféle jogosultságot tudnék adni neked, de eszembe jutott, hogy nincs pozitív megerősítésem a futúrától, úgyhogy a tapló beszólásokat ad acta tettem és óvatosan szólaltam meg.

– Én meg Bert. Milyen munkakörbe vettek fel?

– Ügyfél és kapcsolat, – mondta és át is nyújtotta a belépő papírját. Igazat mondott, a papírja alapján ügyfélkapcsolati munkatárs lesz. De akkor miért így mondta? Már megint provokáció lenne? Kapcsolat? Ügyfél? Elhessegettem a gondolatot, és miközben felálltam, elkezdtem terelni a lift felé.

– Második emelet lesz? –  Kérdeztem, mintha nem lettem volna biztos benne, és Mary csak bólintott. A liftben már álltak ketten, úgyhogy nem szóltunk egymáshoz, de befurakodott az aurámba. Egészen közel került hozzám, és amikor kiléptünk a másodikon, hozzám ért. Kicsit. Épp csak annyira, hogy ne tudjam eldönteni, hogy a hely szűkössége miatt történt, vagy véletlenül. Tanácstalan voltam, és megriadhattam. Ezek után szinte gépiesen ütöttem be a konzolján a beosztásának megfelelő kódokat és engedélyeket. Már csak az volt hátra, hogy sok sikert kívánjak neki a munkájához, de csak kicsúszott a számon, miközben vigyorra húztam.

– Kellemes napokat itt nálunk, remélem jók lesznek az ügyfél, … kapcsolataid. – Nem tudtam eldönteni, hogy visszamosolygott, vagy elhúzta a száját. Csak azt tudtam eldönteni, hogy a szája is szép. Kissé letaglózva baktattam vissza az alagsori gépterembe, ütögettem a hálózaton befutó kérések engedélyeit, és délután kettőkor tudtam csak elszabadulni egy kicsit, amikor farkaséhesen felrohantam az étterembe. Szerencsére a cég minden dolgozónak biztosított hitelkeretet az étteremben, mert ők is tudták, hogy az éhes ember nem termel annyi profitot.

2.

Szóval siettem az étterembe, és ahogy belöktem az ajtót, majdnem felökleltem szegényt. Megbicsaklottak a lábai, és megbillent, majdnem elesett, az utolsó pillanatban kaptam utána. Egész véletlenül alakult úgy, hogy az egyik karommal a derekát támasztottam meg, a másikkal pedig a karját szorítottam, hogy el ne essen. Vörös volt az ijedtségtől és vörös volt a haja is. Ahogy az arca kezdte visszanyerni természetes színét pár szeplő is előtűnt rajta, én pedig elengedtem, miután stabil egyensúlyi helyzetbe tornáztam magunkat.

– Bocsánat, – dadogtam zavarodottan, de nagyon siettem, mert menten éhen halok. – Bert vagyok az informatikáról. – Persze ránéztem, miközben beszéltem hozzá, mert nem tudtam máshová nézni. Belenéztem egyenesen a zöld szemébe, és elvesztem. Örvényeket láttam, melyek fekete lyukként szippantottak be, és egy másik dimenzióban tértem magamhoz. A futúrámra pillantottam, de persze süket volt, mint az ágyú.

– Meghívhatlak kárpótlásul egy sütire? – Csúszott ki a számon anélkül, hogy megfontoltam volna a következményeket. Ha számoltam volna tízig, lehet hogy dadogok egy kicsit, megfordulok és elkullogok, de egy évezrednek tűnő hatásszünet után megjött a válasz.

– Persze. Créme bruléet kérek.

– Bocs, tényleg nem akartam, …

– Tudom, – vágott közbe – de nekem mindjárt vissza kell mennem a tizenkettedikre, úgyhogy essünk túl rajta. Akárhány sütit meg tudnék enni, és ez egy potya süti.

Sor már nem volt a pultnál, egyetlen idősebb fickó szerencsétlenkedett csak a pénztárnál. Két créme bruléet tettem a tálcára két kiskanállal, és a csuklómat a leolvasóhoz tartottam. A lámpa zölden felvillant, és leültünk az első szabad asztalhoz.

Ahogy az adrenalin lassan felszívódott a szervezetemben, elkezdett helyette keringeni a tanácstalanság. Mit remélhetek? Jó lenne a kapcsolatunk? Mi lenne velünk jövő héten? Ha elhívnám a nemrég megnyílt mozoomba azonnal kikacagna? Én az idő legnagyobb részében két éven és a lányokon hagyom a futúrám beállításait. Van aki, kapcsolgatja, minden hétvégén átállítja 1-2 naposra, de én nem. Úgy gondolom, hogy ezzel az idő durván harminc százalékát elveszítem arra, hogy megtaláljam az ideális társat. No persze a kétéves beállítással nincsen túl sok Match. Szörnyen éreztem magam a futúra támogatása nélkül, és minden bátorságom elszállt. Váltottunk még pár semleges mondatot, aztán mindketten szabadkoztunk egy kicsit, és visszamentünk a saját szintünkre. Én az alagsorba, ő pedig a tizenkettedikre, ahol a jogi mókusok dolgoztak. A nevét se tudom.

3.

Hazafelé menet hat óra tájt már alkonyodott, amikor két nő jött szembe. Furcsa módon épp senki sem volt az utcának azon a részén rajtunk kívül, de Itt az irodanegyedben százszázalékos biztonság volt. A rendőrség nem csak partizni használta a futúrákat. Gyanútlanul közeledtem a lányokhoz, amikor a két feketeruhás nő egymásra nézett, elvigyorodtak, és elállták az utamat.

– Bo-bocsánat, dadogtam zavarodottan, mert a keresztbe tett lábaiktól nem fértem el a járdán.

– Mit mutat a múltad? Mutasd a csuklódat! – játszották el összehangoltan, és egy-egy kezükkel rám mutattak.

– Nem kellene ezt lányok, – vigyorogtam vissza rájuk, de valószínűleg átestek már némi gátlásoldási tréningen valamelyik közeli bárban, mert a magasabb és testesebb lány megfogta a csuklómat, és úgy kifordította a karomat, mintha semmiség volna. Jó, tudom, hogy nem vagyok profi K6 harcos, de ez azért meglepett. Őket is meglepte, amit láttak.

– Mi van a futúráddal kisfiú? – Kérdezte a kisebbik lány, akit csak most volt időm alaposabban szemrevételezni. Aztán még egyszer szemrevételeztem. Aztán még egyszer. Szőke volt, és csak a barátnője mellett tűnt kicsinek, de majdnem akkora volt mint én. Fekete testre simuló bőrruhájában arányosan gömbölyödött mindenfelé.
– Csak nem pária vagy?

– Nem pária vagyok, hanem Bert, és … elromlott, … tegnap elromlott,

– Ne hülyíts minket – vetette közbe a nagydarab lány, aki még mindig fogta a karomat. A cég harminc percen belül javítja vagy cseréli az elromló kütyüket.

– Ne légy igazságtalan – vágott közbe a szőke lány, aki persze azonnal levette, hogy a szemeim fixálódtak. – Én Ingrid vagyok, ő pedig Berta. Be tudjuk indítani a futúrádat? – Kérdezte sokat sejtetően.

– Ne haragudj Ingrid, bányásztam elő a nevet az előző mondatból, de ma nem megy. Holnapra már OK lesz, de ma sajnos nem.

– Sajnálhatod, holnap mi már az alagútban száguldunk haza.

– Ennek nincs pénze, – szólt közbe Berta, engem meg elöntött a szégyen, megrántottam a kezemet, és áttörtem a lányok között. Pár méter után visszanéztem, és láttam, hogy Ingrid szomorúan néz utánam, de akkor már nem álltam meg.

Rohantam hazáig, és belevetettem magam az ágyba. Belefúrtam a fejem a párnámba és kicsit remegtem még, aztán nem emlékszem mikor, de elaludtam. Nem ébredtem fel, amikor éjfélkor halk pittyenéssel jóváíródott az új munkabérem, és automatikusan leugrott belőle egy dollár a cégnek.

Amikor reggel felébredtem egy vörös felirat villogott a futúrámon.

Tegnapi matchek száma 1.
Egyezés 99,9%.
Visszaigazolás hiánya miatt a másik fél törölte.

Csak egy vékony üveglap választ el a fekete semmiből áradó kinti hidegtől. Kicsit furcsa, hogy a semmi van odakint, de hőmérséklete még ennek a kevés semminek is van. Vagy helyesebb lenne azt mondani, hogy nincs? Az a fránya fizika. Meresztem a szememet, de egyelőre sehol semmi fenyegető, csak a fekete csend.
Az első fehér egyszer csak előttem terem, de kitér, és az utolsó pillanatban elkerüljük az ütközést. Egyetlen fehér nem okoz problémát, ennél nagyobb terhelést is el kell viselnie a gépnek. Hirtelen és hívatlanul fehérek sokasága vágódik elém. Szinte falat képeznek, rücskös és hegyes tűkkel díszített falat. Igaz ugyan, hogy egyesével mázolódnak szét az orrpáncélomon, de önkéntelenül is lassítok. Ahogy messzebbre nézek a mélyűr felé, már nem is látok mást, csak a fehér támadókat. Dúdolni kezdem magamban a csillagok háborújának az intróját. Nagy sebességgel rontanak rám, és sokan kitérnek az utolsó pillanatban, de legalább annyian megtelepednek a gépen. Értem mit akarnak. Ha nagyon megnő a tömegem, le fogok lassulni. Muszáj használnom a külső robotkarokat. Átkapcsolom egyes állásba, és beindulnak, mögöttem pedig a semmibe tűnnek a leszakadó fehérek tetemei. Elégedetten gyorsítok rá, és most már én vadászok a fehérekre, amelyek egyre nagyobb tömegben akarnak megállásra késztetni. Áttolom a robotkarokat kettesbe, és az infrával is rásegítek. Ezt sokáig nem tehetem, mert túl sok energiát fogyaszt, de radikális hatása van. Kéjes gyönyör jár át, mikor a hátsó kamerákon látom, hogy rengeteg fehér tehetetlenül sodródik mögöttem. Amikor újra előre tekintek, kicsit megdermedek. Mintha a kinti hideg belopódzna az ereimbe is. Összefüggő fehér falból álló hadsereg áll velem szemben, és ahogy rám rontanak, érzem, hogy készek egyesével ledöfni vagy tisztes halált halni. Az egyik csapat fehér megpróbál az irányomtól eltéríteni, egy másik alakulatuk pedig a vizuális szenzoraimat akarja megbénítani. Energiát gyűjtök és a falnak rohanok. Mintha felnyársalnának, de szerencsére az orrpáncél és az üveglap kitart, a robotkarok pedig most már folyamatosan dolgoznak.
Két apró piros fellobbanás fénye szóródik szét a fehérek mögött. Lassítok és óvatosan megközelítem. A gyerek a hátsó ülésen ül, jut eszembe, ahogy óvatos mozdulatokkal besorolok az előttem haladó mögé a szakadó hóesésben.

– Üzletet ajánlok önnek, Mr Nash – lihegte a fiatalember, aki hirtelen termett az asztalnál. Fekete haja a szemébe lógott, és kissé csapzottan simult magas homlokára. Odakint szakadt az eső, úgyhogy ezt, a hajával ellentétben, nem lehetett a szemére vetni. Meglehetősen lepukkant benyomást keltett, de ez sem volt meglepő, mert nem sokat aludt az elmúlt pár napban.
– Johnny, nézd meg 10 percre előre a futurámat fordult az asztalnál ülő tekintélyes fickó az egyik beosztottjához.
– De főnök, tudja, hogy ha itt van, túl nagy a torzítás.
– Uram, nem gondolja, hogy ezt én már megtettem? – vetette közbe a fiatalember. Egyébként bocsásson meg, még be sem mutatkoztam, Isac vagyok, Isac Stein, idén fogok végezni a Stanfordon.
– Csináld csak Johnny, majd én döntök. – A Johnny nevű tagbaszakadt fickó apró mobilméretű eszközt vett elő, pár másodpercig matatott rajta, majd közölte. – Tiszta, főnök.
– Jól van fiam, kapsz öt percet, hogy elmond mit akarsz – fordult Mr. Nash a csapzott fiatalemberhez.
– Uram, emlékszik, amikor 18 évvel ezelőtt megjelentek az első jövőbelátó eszközök, az első futurák? Akkor még csak 8 éves voltam, utána kellett néznem, de az újságok szerint az ön sportfogadási cégei kb. 3 nap alatt zuhantak 5 centes értékre, sőt, volt olyan, amelyiket azonnal zárolták és ki is vezették a tőzsdéről. Mindenki azt jósolta, hogy Önnek befellegzett, de az egyéb befektetései életben tartották. Persze senki sem látja a saját jövőjét, a Napier egyenletek ciklikussága miatt, de ez csak apróság, és létre is jöttek a társulások egymás jövőjének megismerésére.
– Még 3 perc, valami újat mondjál fiam, és lehetőleg jobbakat, – vágott közbe Mr. Nash.
– Mindjárt rátérek arra is, csak összefoglaltam a lényeges elemeket. Johnny, megnéznéd még egyszer a futurát 10 percre? – fordult most a fiatal Isac Stein a beosztotthoz, és miközben kérdezte, a zsebéből egy kis fehér dobozt vett elő, amin egyetlen nagy piros kapcsoló foglalt helyet középen. Megnyomta. Johnny a főnökre nézett megerősítésért, Mr Nash bólintott, Johnny pedig piszkálni kezdte a futurát. Aztán egyre idegesebben kezdte piszkálni és felhorkant.
– Ez nem mutat semmit, elromlott.
– Nem romlott el, uram vetette közbe Isac – de gondoltam, egy működőképes jövőbelátó árnyékoló esetleg érdekelné önt. Izgalmas lenne, ha újra lehetne fogadni egy Lakers, Golden State Warriors meccsre.
– Nos foglalj helyet nálunk Isac, azzal Mr Nash teátrális mozdulattal az asztalnál lévő egyik székre mutatott. – Mit is találtál fel pontosan?
– Találtam nemtriviális szinguláris megoldásokat a Napier-féle jövőmeghatározó tenzorokhoz, aminek a segítségével lokálisan megoldhatatlanná tudom tenni az egyenleteket, …
– Hagyd a rizsát fiam, én pénzben utazom, nem fizikában.
– Nos egy adott hely környezetében meg tudom akadályozni a jövőbelátást, egyelőre 30-60 perccel előre, és ez csak energia kérdése. Ha rendelkezésemre áll egy nagyobb áramforrás, akkor ki tudom terjeszteni a méretét egy nagyjából 500 méter sugarú körre, maximum két órára. Ebbe már a legtöbb mérkőzés belefér.
– És mit szeretnél cserébe?
– Szinte semmit. Tegnap azonban felvásároltam az ötcentes részvényeinek a 8 százalékát. Szívesen közreműködnék a cég felvirágoztatásában. Tegnap este sokáig piszmogtam hogy elég teátrális lehessek a szép nagy piros gombbal. Tudja, amit sohasem szabad megnyomni. Így aztán láttam Mr Villast, a tanszékvezetőt hazaindulni. Egy tizenéves hondába szállt be, a kopott pulcsijában. Nekem a porschék jobban tetszenek. És a suliban sokat kosaraztunk, úgyhogy édesapám elvitt egyszer kosárlabdameccsre. Szeretném ezt viszonozni, és elvinni apámat még pár meccsre, ahol nem tudjuk előre az eredményt. Erre még pontosan 13 évem és 41 napom van.
Mr. Nash tartott egy kis hatásszünetet, mielőtt röviden biccentett. Nem lepte meg vele Isac Steint, ezt még tegnap ellenőrizte a tanszéki futurán.

(Oláh János emlékére)

Kicsit több mint 30 éve történt. Egyetemista koromban lejártam dzsúdózni (de furcsa így leírni), a Közgáz judo szakosztályába. Nálunk az ELTE-n nem volt erre lehetőség, de szerencsére a tesi tanszékek elfogadták egymás igazolását. Akkoriban a közgáz szakosztály nem volt egy pénzes, elit egyesület. Sőt! A futottak még kategóriában indult. Olyan emberek jártak oda, akik szórakozásból, élvezetből sportoltak. A Géza, az Indián, a Pali, egy közgázos fiú, aki korábban birkózott és a tesi órák helyett járt inkább edzésekre, de neki nem emlékszem a nevére. A nevekkel mindig hadilábon álltam. Ha 8-10-en voltunk egy edzésen, akkor már megtöltöttük az alagsori, levegőtlen termet. Az edző Oláh János volt, ha most így utánaszámolok, negvenegy-két-három éves lehetett akkoriban. Nekem apafigurának tűnt, és azt hiszem kedvelt. Utólag visszagondolva, mindenkit kedvelt, szerette az embereket. Úgy láttuk ő sem a pénzért edzősködik, fekete vászoncipőjében teljesen belesimult a képbe.

Indultunk a másodosztályú csapatbajnokságon és jók voltunk. Harmadikok lettünk, majdnem feljutottunk az első osztályba, én hét meccsből hatot megnyertem. Jól esett és jólesett a dolog, ami egy judo versenyen a szó külön és egybeírt alakja szerint is tökéletesen írja le a helyzetet. A következő évben is elmentünk, és a verseny előtti este Palival sétálni indultunk. Ittunk egy-két felest és amikor este tíz körül visszamentünk a szállodába, találkoztunk az edzővel. Kérdezte merre jártunk, mi pedig elmondtuk. Hirtelen szomorú lett a nézése. Nem kiabált, nem veszekedett, de elkomorodott. Másnap nem ment olyan jól a verseny, mint egy évvel korábban. Vesztettem és nyertem, de nem ment annyira. Soha nem emlegette fel, hogy verseny előtti este elmentünk, és ha nem is ittunk sokat, de nem is pihentünk igazán. Szégyelltem magam akkor. Később is.

15-20 évvel később, amikor Remetén autóztam, arra kanyarodtam, amerre a házukat véltem. Gondoltam bocsánatot kérek,  de nem ismertem meg a házat. Így hát bocsánatot kérek most. Amikor már neki is mindent megbocsátottak, remélem meghallja az én kérésemet is és elmosolyodik.

(2017)

Amikor Bence reggel bement a nagyszobába, valami furcsa volt. Nem tudta micsoda, de valami nem úgy volt, ahogy pár nappal azelőtt. Már nyolc éve volt arra, hogy minden zugot megismerjen a lakásban, és ő minden egyes percet alaposan kihasznált. Járt már a konyhaszekrények aljában, a wc mögött is átbújt egyszer, és az ágy alá még mindig befér, ha oldalra fordítja a fejét. Körülhordozta a tekintetét, de semmi különös nem tűnt fel neki. Az érzés ugyanakkor ott motoszkált a fejében. Valami nincs rendben. Feljebb emelte a fejét és behatolt a szülei szférájába. A kép a sohasem ismert nagyiról ugyanúgy lógott a falon. Eszébe jutott, hogy halottak napján mindig ki kellett mennie a szüleivel a temetőbe, pedig ő sohasem ismerte a nagyit. Aztán a családi ikon következett, kicsit porosan, de az szép volt. Még nagyapa vette a családnak, azóta ott lóg, csak az ezüstveret mattult meg egy kicsit. Jobbra a könyvespolcok, vagy 3-4000 könyv, amik anya szerint már idejétmúlt porfogó lomok, de apa ragaszkodik hozzájuk. Azt mondja, neki ezek teszik otthonná a lakást. Nagyon ritkán nyitja már ki a könyveket, mert jobbára a Kindle-jét használja, úgyhogy lehet, hogy anyának igaza van, de… Megállt a tekintete, és visszavándorolt az előző polcra. Ott volt. Egy színes gyerekkönyv gerince, amit eddig még nem látott. Odatolt egy széket a polc elé és addig pipiskedett lábujjhegyre állva, amíg levadászta a könyvet. Kényelmesen elhelyezkedett a kályha előtt és fél óra leforgása alatt végigolvasta. Nem sok szöveg volt benne, de tele volt tűzoltós képekkel, sőt egy kihúzható papírlétra is volt a középső lapon. Bevitte a szobájába és eligazgatta a polca mellett, ahogy apától látta.

Vagy két hétig nem történt semmi különös, de aztán nem kellett suliba mennie, mert nagyon ment a hasa. Nem volt kellemes. Egész éjjel a wc-n üldögélt, aztán reggelig anya simogatta a hasát, később meg átjött nagyapa, hogy vigyázzon rá. Szerencsére kutya baja sem volt már, de anya azt mondta maradjon csak otthon, és ő nem ellenkezett. Jó volt nagypapával. Sokat mesélt neki, mindig volt ideje kártyázni és úgy vette észre nem szeret nyerni. Ő ellenben szeretett. Nagypapa Bence 1:3 állt az asztalon hagyott kártyapakli mellett. Amikor a délutáni szundi után bement a nagyszobába, megint elkapta az a furcsa – valami nincs a helyén – érzés. A könyvespolc felé fordulva ismét megtalálta a zavar forrását. Még egy gyerekkönyv. Felmászott, de fanyalogva visszatette, mert rózsaszín lapjai voltak, és egy kis hercegnő volt a címlapon. Bele sem olvasott, csak feltette oda, ahonnan levette, a harmadik polcra. Nagyon szűken volt csak hely, ki kellett venni két könyvet, hogy rendesen vissza tudja tenni a hercegnőset. Persze kivenni mindig könnyebb, aztán a könyvek összezárnak és elfoglalják a helyet – duzzogott magában. Gyorsan elolvasta a két régi könyv címét. Nem ismerte őket. Az egyikre az volt ráírva Love story, a másikon meg egy idegen név volt, Anna Karenina. Alaposabban végignézte a polcokat, és talált két helyet. Egyet a második polcon, egyet pedig a harmadikon. Sietett vissza nagypapához és a további életre halálra szóló kártyapartik alatt el is feledkezett az egészről.

Vasárnap nagyon jó. Addig lehet aludni, ameddig csak akar. Nem csöng a vekker és anya sem kezd el reggel hatkor zörögni. Amikor hunyorogva kitámolygott a nappaliba, hirtelen hasított a szemébe a rózsaszín melletti sötétkék csík. Gyakorlottan vette le a vulkánokról szóló gyerekkönyvet a hercegnős mellől és beszaladt vele apához, a hálószobába. Miért dugtátok ezt a nagyszobába? Ennek nálam a helye. Kérdezte Bence, de apa csak furcsán nézett rá. Nekünk nincs ilyen könyvünk. Várj csak, megkérdezem anyát is. Megkérdezte, de ő sem emlékezett rá. Biztos kaptad valamelyik osztálytársadtól, csak elfelejtetted, mondták neki, de ez nem nyugtatta meg. Mind az 56, most már 57 könyvét ismerte és tudta, hogy hol vannak. Sőt arra is megesküdött volna, hogy ez a könyv nem volt még a polcon, amikor nagypapával volt itthon. Visszament a polchoz, és alaposabban megnézte magának. Kivette a gyerekkönyvek melletti két könyvet és bevitte apához. Ezeknek nem értem a címét. Mik ezek, – kérdezte? Ezek még nem neked valók. Majd ha nagyobb leszel. Az egyik a Love story, egy szomorú modern szerelmes történet. A másik az Anna Karenina. Régebbi orosz romantikus, az se túl vidám. De szépek, és tele vannak szerelemmel, érzelmekkel. Majd ha 14-18 éves leszel, akkor olvasd el őket – tanácsolta apa. Vannak még ilyen szerelmes könyvek itthon? Persze, rengeteg. A Vörös és fekete, a Rómeó és Júlia, az Értelem és érzelem, a Jane Eyre, A lovakat lelövik, ugye?, az Édes Anna, a Liliom, a Veszedelmes viszonyok, mondtam, rengeteg. Az emberek szeretnek a szerelemről olvasni, az írók pedig szeretnek a szerelemről írni. Hogy is hívják azt az osztálytársadat? Tudod, azt a kislányt, aki meghívott a szülinapi bulijára! Anna, vagy Hanna? Hanna, csúszott ki Bence száján hirtelen, miközben érezte, hogy elpirul, úgyhogy elfordult egy kicsit. De aztán megperdült, mert eszébe jutott egy fontos dolog, amit már korábban meg akart kérdezni. Mond, átrendezted a könyveket a polcon? Nem, dehogy, nyugtatta meg az apja. Már hónapok óta nem nyúltam a könyvespolchoz. Tudod, mióta megvan a könyvolvasóm inkább azt használom. Feltöltöttem rá kétszáz könyvet, és még mindig rengeteg hely van rajta. Megmutassam? Hagyd, ismerem, mondta Bence, miközben a két könyvvel a kezében visszaszaladt a nappaliba. Betette őket egymás mellé, a hercegnős könyvhöz, és megkereste a helyet, ahonnan a legelső tűzoltós könyvet kivette. Igen. Az egyik szomszédja a Rómeó és Júlia volt, amit apa is említett és ugyanattól a kimondhatatlan Shakespeare nevű írótól a másik szomszéd a Sok hűhó semmiért. A címlapon fiatal lányok és férfiak voltak. Visszatette, és most már ő keresett tovább. Egymás mellé rakta szépen párokba rendezve azokat a könyveket, amiket apa felsorolt. Két hét múlva újabb két gyerekkönyvet vitt be a szobájába, és nagyon elégedett volt magával.

Apa sem vette észre, hogy a könyvolvasójában a memória egy kicsit átrendeződött és 1,2 Mb-tal csökkent a szabad memória. Az nagyjából két gyerekkönyv mérete.

(2016)

A borongós bajuszos vitéz hosszú útra kélt. Álló nap hajkurászta a lovát, mígnem maga mögött hagyott hegyeket, völgyeket, országhatárokat és alig múlt éjfél, mire megérkezett Empfefátiá-ba. Hogy azon belül pontosan hová, azt maga sem tudta, de elfáradt és semmi sem ösztönözte, hogy tovább menjen. Nem volt jó kedve, csak azért lovagolt hogy messze kerüljön mindentől és mindenkitől. Lemálházta holmijait, tett vett és azonmód álomba merült. Bár ne tette volna. Forgolódott, hányta magát, minden dolog zavarta. A levegő hűvöse, a takaró melege, a lepedő színe, a takaró szúrása, és álmodott. Álmodott és nem tudta megosztani senkivel. Álmában rengeteg ember állta körül akiknek mozgott a szája, de nem hallott egy árva szót sem. Kocsik hajtottak el mellette, de nem zörögtek a kerekeik. Szólt valakihez, de észre sem vették. Kísérteties volt a csend a nyüzsgő vásári forgatagban, ő pedig nem lehetett részese. Csak állt számkivetve, mígnem úgy érezte beleőrül. Akkor felébredt és nem bírta tovább, menten továbbállt

Délre elérkezett a Nordsee partjára, ahol elköltötte polipból, tintahalból és más tengeri jóból álló ebédjét, majd felkerekedett. Hideg volt és néha a hóesés is rákezdte. Fázósan húzta összébb a kabátját magán, sálját gondosan körbetekergette nyakán, sapkáját jó mélyen a fülére húzta, kezét tövig a kesztyűjébe süllyesztette. Lassan baktatott tovább. Egyik láb, másik láb, egyik láb, észre sem vette hogy jó darab utat maga mögött hagyott már. A hó sima lepedőként borította be az utat, mintha a szemhatár mentén valaki gumiszalagokkal feszítette volna le. Nem járt még előtte senki, mögötte is csak egy vékony gyűrődés húzódott, jelezve a megtett utat. Ahogy lassan egyre előrébb jutott az útján, a távolban vékony füstöt látott felszállni. Több madár is röpködött arrafelé. Ahogy közelebb ért, észrevette, hogy egy hatalmas odvas fa belsejéből száll a füst felfelé. Körbejárta a helyet, s a felszálló füst megköhögtette. A zajra kinyílt egy szinte láthatatlan ajtó a fa oldalában. Nem csoda, hogy nem vette észre, mert a kéreg szabálytalan törésvonalait követte az ajtó pereme. Egy rekedtes hang ordított ki, és a borongós bajuszos vitéz boldog volt, hogy hallja valakinek a hangját. Nem ismételtette meg csupán udvariasságból a tessékelést, átlépte a küszöböt és egy remetelakban találta magát. Ahogy megszokta a füstöt és a gyenge világosságot, lassanként eszébe jutottak dolgok, melyekről azt hitte, már réges régen elfelejtette őket. Hallott valaha erről a morgolódó remetéről, aki látta a saját jövőjét és azóta itt él, elrejtve az emberek elől. Azt is hallotta rebesgetni, hogy egy álomban látta meg saját sorsát. Gondolataiból a remete zökkentette ki, ahogy nagy csattanással egy félig havas hasábot vetett a tűzre. Szikrák szálltak fel, hogy sohase jussanak magasabbra mint a kémény és lassan, feketén libegjenek vissza a földre. Némelyiket ugyan még egyszer-egyszer meglökték a lángok, de ez csak meghosszabbította szenvedésüket. Sorsuk meg volt írva a kémény hossza által. Merész ötlet jutott a borongós bajuszos vitéz eszébe, s ahogy lassan beszélgetni kezdtek, az álmok felé terelte a szót. Késő este lett mire összeszedte a bátorságát s elmesélte álmát töviről hegyire. A remete folyton bólogatott míg hallgatta, mint akinek minden teljesen világos és érthető, a borongós bajuszos vitézt meg majd szétvetett a méreg, hogy itt ül és egy bólogatójancsinak meséli el legrejtettebb titkait. Alig várta, hogy végére érjen az álomnak, hogy meghallja a magyarázatot, mely mindenre fényt derít majd. Ahogy befejezte, a remete még egyet kettőt bólintott – talán a tehetetlenség miatt – , majd utolsó bólintásával egyszerre megindult belőle a szó.

– Nagyon egyszerű az eseted borongós bajuszos vitéz. Nem is értem, hogy nem jöttél rá magad az álom magyarázatára. Azt jelenti, hogy nem vagy képes megérteni mások érzéseit, gondolatait, nem vagy méltó arra hogy társaid legyenek, ezért magányos vagy és egyedül kóborolsz. Nagyon hasonlítasz rám, csak míg én elbújtam a világ elől és elfogadtam magányosságomat, addig te nem mered elfogadni ezt, s a világban kóborolva a többi ember közt vagy egyedül, ezzel is állandóan kínozva magad, állandóan ostorozod magad mások meg nem értésével. Szállj magadba, nézz szembe a tényekkel és tégy úgymint én. Fogadd el azt, amilyen vagy és élj távol az emberektől, messze messze elzárkózva. Kevesebb kísértés, kevesebb kín és könnyen boldog ember lehetsz. Nézz rám! Az emberek távol állnak tőlem, de a madarak itt vannak velem, tudják, hogy a meleg, amelyet a tüzem tart életben az övék is, a maradékokat megosztom velük, és nincs szükségem másra, csak magamra.

Aztán csak dőlt a remetéből a szó, csak dőlt, egészen addig míg a borongós bajuszos vitéznek minden igyekezete ellenére lecsukódott a szeme. Fáradt volt és nem volt egészen biztos abban amit hallott. Pontosabban magában nem volt egészen biztos. Úgy érezte ismeri magát, és nem tudta összeegyeztetni a remete gondolatait magával. Másnap a remete kérte, maradjon még pár napig, de a borongós bajuszos vitéz kipihente magát, és elege volt a remete sajátos logikájából. Továbbindult hát, hogy ma hosszabb gyűrődést varázsoljon a hólepedőre mint az előző napon.

Semmi említésre méltó nem történt a borongós bajuszos vitézzel egész álló nap. Egyedül poroszkált hegyhátról völgybe, völgyból hegyhátra, és rettenetesen elfáradt estére, de jó szerencséje úgy hozta, hogy amikor már veszni látszott a kedve, s úgy tűnt, a szabad ég alatt kell töltenie az éjszakát, világosságot látott derengeni a senki földjének legvégén. Kicsit noszogatta lovát, s egy jó fertályóra alatt egy kis ház közelébe jutott. Nem törődött volna azzal sem, ha maga az ördögök öreganyja lakik a kis házban, bekopogtatott. Hát egy olyan vén anyóka nyitott ajtót, hogy nyugodtan lehetett volna az ördögök öreganyja is, de csak egy vén anyóka volt. Megakadt a szeme a deli borongós bajuszos vitézen és beljebb tessékelte. Mikor befordult a házba, akkor vette észre hogy ennek a világ végén lakó álomfejtő hanyának is hallotta már hírét. Messze földről is felkeresték az emberek jóslataiért. Közelről persze nem tudta a kutya sem keresni, mert nem lakott arrafelé senki rajta kívül. Elsőre az jutott a borongós bajuszos vitéz eszébe, hogy most ellenőrizheti a remete álomfejtő tehetségét. Nem lehetett azonban ajtóstul rontani a házba. Szépen betette hát maga mögött az ajtót, leült a tűz mellé hogy átmelegedjen, mert köztünk legyen szólva majdhogynem jégcsapok lógtak az orra hegyéről. Ott olvadozott szótlanul, várta hogy a banya kezdjen a beszédhez. De az csak térült csak fordult, terített, s asztalhoz invitálta egy fejbólintással a vendéget. Evés közben sem esett szó, csak a halk csámcsogásuk zavarta  a csendet. Aztán a banya szó nélkül ágyat vetett a borongós bajuszos vitéznek a tűzhely mellett és intett neki, hogy feküdjön csak le, ő pedig nekiállt eltakarítani a vacsora maradványait. No most már nem állhatta szó nélkül a borongós bajuszos vitéz. Kifakadt belőle minden keserűsége, s ha már nekikezdett hát elmondta egy szusszra miféle álmot látott, s kérte a banyát magyarázná meg neki. A banya nem szólt egy szót sem, míg kész nem lett a vacsora utáni rendrakással, aztán azonban rákezdte.

– Ó te oktondi borongós bajuszos vitéz. Ily világos álmot mint a tied nem hallottam még sohasem. Teljesen egyértelmű, hogy nem találtad még meg azt akihez tartozol, így egyedül vagy, és egyedül is fogsz maradni mindaddig, míg vándorlásaid során össze nem találkozol azzal az asszonnyal, aki hasonlóan gondolkozik, érez és tesz mint te. Az ő szavait megérted majd beszéd nélkül is, addig azonban egyedül leszel. Nézz rám! Ha nem vagy képes találkozni azzal az asszonnyal, akkor te is olyan egyedül maradsz majd mint én. Most azonban aludj, nincs kedvem több szót vesztegetni olyan oktondi emberremint te vagy. Azt hittem rólad, több sütnivalód van. Duzzogta még az orra alatt, miközben hátat fordított a vitéznek. Azzal a banya a tűzhely másik oldalára kuporodva hamarosan elaludt, a borongós bajuszos vitéz pedig egy pillantás múlva követte őt és nagy szerencséjére a fáradtságtól álomtalan mélységére hullt az alvásnak. Másnap reggel több szó már nem esett közöttük A banya szótlanul vendégül látta reggelire, aztán a borongós bajuszos vitéz ellátta lovát, felöltözött és újra útnak indult.

Ahogy poroszkált egyre csak az álomfejtések jutottak eszébe, de sehogy sem akaródzott neki elhinni egyik megoldást sem. Nem tudta komolyan gondolni, hogy akár a remetének akár a hanyának igaza lett volna. Teljesen elmerült a gondolataiban, egész nap meg sem állt és éjszakára nem jutott sehova sem. A szabad ég alatt hált és másnap reggel ott folytatta útját, ahol előző nap abbahagyta. Gondosan ügyelt, nehogy kihagyjon akár egy lépést is. Tovább kergették egymást a gondolatai, s közben kezdte megszokni az egyedüllétet, kezdett megbarátkozni a gondolattal, hiszen ha el tudja fogadni, mindjárt nem lesz olyan szörnyűséges. Ezt mondta a remete is, de legalábbis ilyen értelme is lehetne, gondolta magában.

Egyszer csak arra eszmélt hogy akár csak álmában, nagy nyüzsgés van körülötte. Ahogy jobban körülnézett egy város piacterén találta magát. A vásári forgatag keltette azt a nyüzsgést. Betért egy fogadóba, ahol kényelmesnek látszó szobákat adtak ki. Lepihent, és hosszú ideje először kényelmes puha ágyban aludt el. Másnap reggel küldönc várta a királyi palotából, mert gyorsan híre ment, hogy a nagy utazó, a borongós bajuszos vitéz a városba érkezett. Megmosakodott hát, felvette legjobb ruháját, (nem kellett soká válogatnia, mert csak egy volt neki) és indult vizitálni a király elé. Illő tisztességgel, terített asztallal fogadtk, s kérte a király, mesélne neki utazásáról mert mindig szívesen hallgatja olyan emberek hírét és történeteit, melyeket ő maga nem ismerhetett meg. A borongós bajuszos vitéz sorra mesélte történeteit, aztán csak úgy mellékesen kalandjai közben megemlítette álmát s a kapott magyarázatokat is. A király csak legyintett a végén és mondta.

– Persze hogy botorság volt mindkét magyarázat. Nagyon egyszerű az álmod megfejtése, nem tudom hogy nem jöttél rá magad. Egyszerűen több vagy mint a többi ember, így aztán nem ér fel hozzád az a sok jelentéktelen piszlicsári ügy, mely őket foglalkoztatja. Felesleges hát hallanod mindazt amit az emberek beszélnek. S hasonlóan, ha te szólsz hozzájuk nem értik meg egyszerű agyukkal mi is az amit szeretnél, amire vágysz. Hasonlatos vagy hát hozzám. Egyedül vagy, arra termettél hogy utasításokat adj, nem pedig arra hogy elvegyülj a nép között és figyelmedet rájuk pazarold. Maradj hát velem, megteszlek helytartómnak, s akkor nem kell majd hiábavalóságokra pazarolni az erődet.

Szólt a király, a borongós bajuszos vitéz pedig nem szólt. Gondolkozott, hogyan utasíthatná vissza a király ajánlatát, anélkül hogy megsértse. Aztán eszébe jutott valami. Köszönte szépen az ajánlatot, de nem élhet vele, mert még számtalan helyet kell bebarangolnia. Ha sikerrel befejezte, akkor szívesen elfogadja majd (hol lesz akkor már).

Mikor kiment a trónteremből lehorgasztotta a fejét és elgondolkodott. Nem, nem. A királynak sincs igaza. Igenis vágyik arra hogy megértsen másokat. Igenis vágyik arra, hogy megtalája azt, akit szerethet, és felismerje őt. Igenis vágyik arra, hogy megértsék őt. Kellenek neki a társak, kellenek neki az emberek! De hogy lehet az, hogy mindegyik álomfejtő tévedett?

Miközben gondolataiba mélyedve ballagott, észre sem vette hogy átvág a zajos piactéren. Rengeteg ember állta körül akiknek mozgott a szája, de észre sem vette. Kocsik hajtottak el mellette, de nem hallotta a kerekek zörgését. Szóltak hozzá, de nem hallotta a hangjukat.
Aztán kiért a városból, újra lóra ült és talán még ma is barangol valamerre.

(1996)

Sokan utálják a kockákat, úgyhogy megszoktam már, hogy szeretnek szemétkedni velem. Apa augusztusban a térdére ültetett, megsimogatta a fejemet és arra kért legyek türelmes, meg hogy nehéz lesz a nagyobb fiúknak, hogy egy tizenkét éves lány jár az osztályukba, aki mindegyiküknél okosabb. Legyek türelmes és ne döngöljem földbe őket. Anya lehet hogy jobb tanácsokat is tudna adni, kár hogy nincs már velünk. Egyszer azt javasolta, maradjak kívülálló. Mintha az olyan egyszerű lenne. Mintha neki sikerült volna.

A fiúk ketten voltak, és két hete vadásztak rám. Igen, pont két hete, szeptember végén történt, hogy az IQ mentes Rosner ikrek iskola után elkaptak, és fejjel előre beledobtak a kukába. Persze nem bukkant fel a nagy fehér sárkány a Végtelen történetből, hogy elijessze a fiúkat és megmentsen. Próbáltam erősen koncentrálni arra, hogy az egyik Rosnernek az ujjára csapódik az alumínium kuka nehéz fedele, a másiknak meg a rugóba szorul a fütyije, de nem vált be. Hallottam a röhögésüket, ahogy arról beszélnek, hogy én vagyok a harmadik, akit szeptember eleje óta valamelyik szemetes mellett elkaptak, és milyen jó terep ez nekik. Azt kiabálták huhogva, hogy ők a vadászok, én vagyok a büdös borz, és ez az ő vadászterületük-tük-tük. Másnap a suliban minden gyerek befogta az orrát, amikor elment mellettem. Pedig nem is volt annyira büdös, sokkal rosszabbra számítottam. A kémia laborban egyszer sikerült egy kis záptojás szagú kénhidrogént fejlesztenem, az nagyon gáz volt.
Most újra itt ülök. Abba a konténerbe bújtam, amelyik egy sarokra van apa parkolójától. Ma este kell megjönnie. Két másik srác üldözött,nem tudom a nevüket, de emlékszem rájuk az iskolából. Egy kövér hájfejű és egy magas vékony barna. Ők a c-be járnak, és sokszor haverkodnak szünetekben a Rosnerekkel. Lehet, hogy nem kellett volna hülyét csinálnom matekórán a Rosnerekből, de annyira nyilvánvaló volt a megoldás, és a tanár megkérdezte, hogy na ki tudja a választ? Jó érzés volt látni a bugyuta képüket. Nagyon jó érzés volt. Pedig ezt is megbeszéltük már apával, de akkor is jó volt. Amikor suli után hazaindultam, követtek, de jó futó vagyok. És egyre jobb leszek ebben is. Az őszi eső is velem volt, sikerült egérutat nyernem. Habár, így a szemetesben ülve, lehet hogy inkább patkányutat kellene mondanom. Nem volt időm hazafutni, csak annyi előnyöm volt, hogy beugorjak apa parkolója mellett az első szemetesbe. Csak a rohadt szőlővel, meg a becsordogáló esővel nem számoltam. A kettő együtt megtette a maga hatását és a kukám belseje kezdett vetekedni a kémia laborral. Sok erjedési folyamatot írtam már le, és a lábam alá nézve láttam, hogy elég nagy gyümölcshalomban tapicskálok. Gyümölcs, erjedés, eső, etanol raktam össze a gondolatsort. Elégtétellel töltött el, hogy az a hájas, meg a colos furkó odakint nem sokat értene belőle. Pedig nekik is voltak kémia óráik, csak nekem sokkal könnyebb dolgom volt a 150-es IQ-val. Legalábbis az órákon. Amíg apára várok, felírom az erjedési egyenleteket a kuka falára. Eufórikus érzés, hogy minden kijön, minden a helyére kerül. Már csak tíz percet kell kibírnom és apa megjön. Az eső halkan dobol a kuka tetején, becsorog a tető résein. Ha egy esőcsepp nagyjából 2 mm átmérőjű, akkor 1 liter vízhez kb. 200 000 esőcsepp kell. Bőven van időm, a kuka nagyon lassan fog megtelni, számolom ki szórakozásból. A fiúk már rég leléptek, én pedig várok apára. Amikor megismerem a lámpákat kiugrom, és odafutok a kamionhoz. Pontosan jött, ahogy ígérte. Megáll, felmászok a fülkébe, és ott ül apa. Fájdalom látszik az arcán, testét görcs húzza össze, és furcsa, de az eső az arcán is csorog amikor rám néz, aztán csak öleljük egymást.
…
“Hogyan csinálják a hableányok? Több mint 1 000 000 eladott példány világszerte.” És persze ott volt egy szőke, fehér bőrű csábító sellő a plakáton, a könyvesbolt kirakatában. Mármint a férfiaknak csábító, nekem egy kissé közönségesnek tűnt. Szinte minden nap elmentem a bolt előtt, pedig a Waze szerint 134 méterrel rövidebb lett volna, ha átvágok a parkon az egyetem felé. Azt hiszem meg kell majd beszélnem egy találkát az egyetem pszichológusával.

Huszonkét évesen doktorálni a Stanfordon jó teljesítmény, lehet hogy megért egy két kukában töltött órát a középiskolában. Nagy elégtétellel töltött el, amikor tizenhat éves koromban a Rosner fivérek tátott szájjal nézték, hogy az MIT és a Stanford képviselői is személyesen kerestek meg. A döntés egyszerű volt, Kaliforniában soha nincs hideg. Rég volt, szép volt, tértem vissza a mába. Beugrottam az egyetemi boltba is és vettem három banánt. Tényleg beszélnem kellene a pszichológussal, jutott eszembe, és a bolt dolgozói csak azt látták, hogy nagyon vigyorgok magamban. Amíg Gerry, a témavezetőm szobája felé tartottam, még az a gyerekkori vicc is eszembe jutott, hogy két virág beszélget. – Szeretsz? – Igen, és te? – Nagyon! – Jó, akkor hívjuk a méhecskét. Tudom, pszichológus.

– Jó hírem van, ülj le! – fogadott Gerry vidáman. Nem ellenkeztem, szó nélkül elheveredtem az öblös fotelben, és magam alá húztam a lábamat. Gerry tartott még egy kis hatásszünetet, aztán nagy lendülettel darálni kezdett.
– Megkeresett minket a Springer. Ha kiegészítjük az egerekkel végzett DNS szekvánálási kísérleteinket és minden részletre kitérünk a denevérek mutációival kapcsolatban, akkor kiadják a doktori disszertációdat.
– Remek – és tényleg örültem. – Van terjedelem korlát?
– Most tartunk 120 oldalnál, lehetőleg ne legyen több, mint 192.
– Abba belefér a legújabb kísérletünk leírása. Az tényleg új lesz mindnekinek – és azzal a lendülettel belevetettük magunkat a munkába. Az elkövetkező hat hónapban nem sokat aludtunk. Szerencsére minden az elméletem szerint alakult, de azért ellenőriztünk, újraszámoltunk és megint ellenőriztünk. Gyakorlatilag nyomdakész anyagot adtunk át a Springernek, a hetedik hónapban pedig megpihentünk, és vártunk. Volt még egy-két kör a lektorokkal, de minden simán ment, és Húsvétkor megkaptuk a tiszteletpéldányokat, egy hónappal később pedig a rendelési számokat. 236 darab. Beleértve az egyetemek könyvtárait is.
Egyedül álltam a Csendes-óceán partján és a hullámokat néztem. Hableányok kontra tudomány, 1 000 000 : 236. Nyomasztó számok. Tele volt a fejem gondolatokkal és egyben teljesen üresnek is éreztem, amikor megcsörrent a telefonom. Hatszor csengett, mire felvettem.
…
Az emberek rám bízták a jövőjüket – nem kellett volna. Na, milyen ezzel a  tudattal felkelni, aludni, élni? Én tudom, de csak én tudom, és eszem ágában sincs világgá kürtölni. Tizenöt éve még kísértést éreztem rá, de most csak a monitorokat nézzük a beosztásnak megfelelően. Legalábbis azokat, amelyek még nem adták fel a kilátástalan harcot a sivár képek közvetítése ellen. Róma, London, Dublin, és az összes többi európai nagyváros ott sorakozik a falon. Tavaly Syilvia szerint láttak két embert a római monitoron, de soha többé nem sikerült észlelni őket. Dublinban már évek óta nem éltek emberek, de a monitor még hűségesen követi, ahogy a szemetet végighajtja a Rogerson rakparton a tenger felől fújó szél. Az a szél, amelyik aztán körbe körbe zavarja a koszlott műanyag zacskókat a Samuel Beckett híd felhajtójánál, ahol még mindig nem jött meg Godot. Az a szél, amelyik pár éve megérkezett a tenger felől, de nem állt meg, nem kerengett, csak szállította azt. Azt, amiért felelős vagyok. Az első napon majd százezer ember vált áldozattá. Pontosabban 98709 ember halt meg azon a hétfőn, és csak egyikük volt ártatlan. Megragadt a szám a fejemben, mert Perry tiszteletes szajkózta ezt az ír médiában, azzal, hogy Isten csak a bűnösökre sújt le. De én tudtam, hogy mindegyik ártatlan volt. Az egyetlen ember, aki bűnös az én vagyok, én vagyok. Mea culpa, mea culpa. Én még mindig élek, a megbocsátás meg sehol. Tizenöt éve élek itt, ezen az istenverte megfigyelő állomáson, ebben a kis zöldellő völgyben. Most már biztonságban vagyunk, és nagyon kevesen. Nem voltam igazán boldog, amikor a járványterjedés modellezésére alkotott differenciálegyenletek mindössze kétszázalékos hibával tértek el a Föld méretű kísérlettől. Egyszeri és soha meg nem ismételhető kísérlet. Hát milyen kísérlet az ilyen? Olyan egyszerű volt a H5N1 influenza vírust módosítani egy kicsit. A számítógépen több ezerszer is lefuttattam a szimulációt és a végén elég volt kattintani egyet az újra gombra, és a Föld újra megtelt élettel. A nagyvárosok fényes glóriát kaptak a monitoron, hogy a következő szimuláció során szép lassan halványuljanak bele a monitor antracitszürke hátterébe, egyik a másik után. Aztán lezajlott a teljesen élethű szimuláció, a valóság. És amikor már mindenki azt gondolta, hogy vége, akkor elszabadultak azok az automata töltetek. Az első híradások gyönyörű gépmadarakról szóltak, amelyek a megszólalásig hasonlítanak az igazi madarakra, néhol még integettek is nekik. Aztán a terhükkel elkezdték marcangolni, megsütni és cafatokra tépni az emberiség maradékát. Azokról a madarakról nem tudtam. Én biológus vagyok, nem katona vagy fizikus. Soha nem sikerült beazonosítani, hogy Pakisztán, Korea vagy India kezdte-e, de most már mindegy is. Sok sok villanás és oltári nagy pukkanás fejezte be azt, amit a vírusom elkezdett. Összerezzentem, egy villanás és pukkanás térített vissza a gondolataimból.
– Talált, süllyedt. A dublini monitor megadta magát – szólalt meg mellettem George.
– Ja, látom, fekete. Ha még Madrid is kiég, akkor még egy négyes hajó elsüllyed.
– Szerinted is olyan a monitorfal, mint egy óriási torpedó játék? Látod, a kiégett monitorok a hajók, … – magyarázza George teljesen feleslegesen.
– És a véletlen a torpedó? – szakítom félbe, hogy elejét vegyem a szóáradatnak.
– Igen. Kicseréljem a monitort?
– Á hagyd, az már csak átmenet a teljesen felesleges és az egyáltalán nem szükséges között.
– Mi van? – kérdez vissza, George.
– Azt mondtam, nem kell, felesleges – szeretem Georgot. No nem azért, mert mindig vág az esze, mint a borotva, hanem azért mert jó ember. Ő az apja Evának. Ebben biztos vagyok, pedig kezdetben még nem tartottam nyilván a leszármazási táblákat. Mint a bibliában,  Ábrahám nemzé Izsákot; Izsák nemzé Jákóbot; … nem tudom tovább. Elmondhatjuk, hogy George nemzé Evát. Ugyanolyan a szeme, ugyanolyan hebrencs és ugyanolyan szép. Ha van valaki, akit jobban szeretek Georgnál, az Eva, és persze Anna, de őt David nemzette. Akkor már ügyeltem a gének keveredésére. Még egyszer nem véthetek a génekkel hibát. Ahogy elmegyek az ajtó felé, George egy kicsit kidugja a fenekét, hogy kénytelen legyek menet közben hozzásúrlódni. Kinyitom a megfigyelőszoba ajtaját, mert a kiégett monitor büdös műanyag szaga nagyon megül a helyiségben.
– Anyúú kimehetek játszani a roncshoz? – kiáltott be Eva a kertből.
– Nem szeretném szívem.
– De anyúú már 13 éves vagyok és mindenki ott van, légyszi, – azzal Eva beszaladt a kertből és a jól bevált trükköt alkalmazta. Odabújt anyjához, és egy cuppanós puszit nyomott az arcára. Kicsit lecsúszott ugyan a mostani puszi, és felötlött benne, hogy ezt most elszúrta, de pár másodperc késéssel megjött a válasz.
– Jól van kincsem, egy kicsit elmehetsz. De sötétedés előtt legyél itthon! – kiáltott utána, és még hallotta, ahogy Eva kifelé futtában azt mondja, hogy persze, ok.
Eva szeretett a polihieraxnál játszani. Minden gyerek szeretett a polihieraxnál játszani. Bele lehetett bújni, és egy csomó érdekes dolgot lehetett felfedezni benne. A pilótafülkében a robotok már régen mozdulatlanságba dermedtek és bele lehetett kucorodni az ölükbe. Múltkor megijedtek ugyan, mert a halottnak vélt szerkezetben felvillant egy indikátorlámpa kihunyó fénye. Meglepően életszerű volt, hasonlított a villanás arra, amikor a cicájuk meghalt. Talán azért, mert annak is nagy sárga szeme volt, mint a lámpának. Eszébe jutott, hogy sírt a cica miatt, aztán elszomorodott, ahogy emlékezett. Nem szeretett szomorú lenni, inkább nevetni akart. Megrázta a fejét és szaladni kezdett.
Csak Adam volt a roncsban, amikor odaért. Már a szülei is itt játszottak a nagy háború után, de a kecses madár alakú géptest még mindig csillogott. A hasa kékesfehér volt, a tollakat formázó szárnyán pedig barnán verődtek vissza a napsugarak. A mellénél hasadt fel ahogy lezuhant, talán az a nagy szikla lehetett a felelős érte, amelyik észak felől határolta a tisztást.
– Gyere be! Mutatok valamit! – szólt ki Adam a fejét kilógatva, és a hangjában egy kis sürgetés érződött. Eva szó nélkül mászott Adam után, és őrá is átragadt egy kicsi a fiú izgatottságából.
– Ezt nézd! – emelt fel egy alig látszódó csapóajtót Adam. – Erre még nem járt senki.
Eva kicsit óvatosan mászott be a raktárszerű helyiségbe. Szűk volt a lejáró, és a ruháját is féltette. Anya azt mondta, hogy a szoknya még az övé volt hajdan, és manapság már nem volt könnyű pótolni ezeket a darabokat.
Egy csomó izgalmasnak látszó kapcsoló volt egy nagy panelen a fejük felett, a tetején pedig egy nagy piros és zöld gomb foglalt helyet. A rácsos padló alatt alig látszott a három zöld henger az éppen csak beszüremlő fényben. Adam elkezdett matatni a kis kapcsolók között, és mindent átbilentett, elforgatott, amit csak lehetett. Eva felnevetett, Adamra nézett és egy hirtelen ötlettől vezérelve rácsapott a nagy zöld gombra. Amikor kicsit zúgni kezdett a szerkezet, Adam megragadta Eva kezét és gyorsan húzni kezdte kifelé. Még akkor is fogta, amikor már a roncs mellett álltak, és befutott a többi környéken lakó gyerek is.
A légierő Polihierax-2242 típusú vadászbombázójának számítógépe, energiáinak utolsó maradékával elküldte üzenetét a már régóta nem válaszoló központi irányítás felé: A B-11, B-12, B-13 kódú termonukleáris robbanófejek kikapcsolva. További utasításig alvó üzemmód bekapcsolva.

Apám legkisebb fiaként szeretetben és nélkülözések nélkül éltem York városában. Unalmasnak találtam azonban az életemet, és kalandokra vágytam. Elbúcsúztam hát apámtól, akitől a német eredetű Kreutznaer családnevet kellett volna örökölnöm és azzal az elhatározással vágtam neki utazásomnak, hogy tengerre szállok. Említettem már, hogy meglehetős jómódban éltem, így hát Londonba utaztam, s megengedhettem magamnak, hogy a kikötőben betérjek a helyi szatócsboltba, hogy mindent összevásároljak magamnak, amire utazásom alatt szükségem lehet. Itt ért az a furcsa kaland, amelyet később oly nagy sikert megért naplómba sem mertem beleírni, de itt és most elbeszélem. Nem azért menekültem meg Isten kegyelméből a tenger viharától, és a kannibálok támadásaitól, hogy ennek a furcsa kalandomnak a története velem együtt szálljon a sírba. Hallgassátok hát és fogadjátok minden szavát igaznak.

1650. November 23-án átléptem a londoni kikötőben a szatócsbolt küszöbét.
– Örülök, hogy ön is betért hozzánk a Black Friday alkalmából. Kérem legyen tekintettel a többi vásárlóra is. Tudja, ma sokan akarnak nálunk vásárolni – búgta egy meleg alt hang az éterben. Furcsa volt a kiejtése és az üzlet is módfelett szokatlannak tűnt. Sokkal fényesebb, csillogóbb volt, mint amiben valaha is jártam. Be kell vallanom, földbe gyökerezett lábbal álldogáltam és nem tudtam mire vélni a furcsaságot. Látva azonban, hogy az emberek fesztelenül járnak-kelnek, nézelődnek, bennem is oldódott a feszültség. Megláttam egy fegyver állványt, amelyen szokatlan formájú, de szépséges puskák sorakoztak. Sokkal finomabban megmunkált darabok voltak, mint amelyeket valaha láttam életemben. Ahogy le akartam venni egy ilyen furcsa puskát, hogy közelebbről is megszemléljem a závárzatát, éles visítás hangzott fel, majd egy ember szólt hozzám, és amikor erőteljesen koncentráltam megértettem, mit mond. Angolnak tűnt, habár kicsit furcsán szólt.
– Segíthetek valamiben uram? – látva tanácstalanságomat és meglepődésemet még hozzátette. – Én vagyok a fegyverszakértő az üzletben. Milyen lőfegyvert keres uram?
– Jobbára kacsákra, esetleg fácánra szoktam vadászni Walesben – válaszoltam rövid hezitálás után.
–  Akkor inkább ezt a duplacsövű sörétes 16-ost javaslom önnek, – azzal lecsatolt egy láncot az állványról és kezembe adta a csodás fegyvert.
–  Nagyon könnyű. És sehol egy sallang, de hol a vesszője? – tudakoltam egyre nagyobb lelkesedéssel, mert mindig is rajongtam a fegyverekért.
– A micsodája? – kérdezett vissza az úr, aki szakértőnek vallotta magát, de azt sem tudta mi az a puskavessző.
–  A vessző, amivel a puskaport meg a fojtást gyömöszölik össze, tudja, …
– Láthatnám az engedélyét és az igazolványát, uram? – s ahogy a kérdést feltette, a viselkedése hűvösebbé és fensőbbségessé vált. Ismertem jól az ilyet, számtalanszor vittek el valamilyen szegény ördögöt hasonló hanghordozással a király fogdmegjei.
– Miféle engedélyről papol? – kérdeztem vissza, de addigra már kivette a kezemből a gyönyörű fegyvert, és visszaillesztette a láncot is az állványra. Vállat vontam hát, ott hagytam, és alaposabban körülnéztem. Újra felhangzott fülemben a semmiből érkező lágy alt hang.
– Használja ki hatalmas kedvezményeinket. Ma minden fél áron. Óriási farmer vásár. Hármat fizet, kettőt kap, … ööö, akarom mondani kettőt fizet, hármat kap. Ötven százalékos akciók! A fekete pénteket ne hagyja ki!
Elővettem listámat, melyet már jó előre összeállítottam, és sokkal határozottabban néztem körül. Szerencsémre rengeteg dolog, amely szerepelt azon a listán, egyszerűen hegyekbe volt hányva. Sok igen finom zsinórt, amelynek anyagát nem tudtam meghatározni, és mesterien megmunkált horgokat találtam az egyik polcon. Ezüstösen csillogtak, és a puha üvegfedelű doboz kalitkáiban rengeteg kicsiny és nagy, egyedi és dupla horog sorakozott. Nagyon vékonyak voltak, és mégis azt az érzetet keltették az emberben, hogy akár egy marlint is elbírnának. Ezek közül két nagyobb pakkot csomagoltam el. A kések egy része is abban a furcsa üvegszerű zacskóban volt, amely mégis furcsán meghajlott a kezemben, amikor felemeltem. Két szép darabot választottam, melyek elég erősnek tűntek. Egy keskeny pengéjű nyúzókésnek valót, és egy súlyos fekete acélú, fegyvernek is használható darabot. Ez utóbbinak fokán kékesen csillogó fűrészes rész húzódott, mely kilógott az üveges tokból. Elég volt ujjamat ráhelyezni a tetejére és két apró vörös csepp futott le hüvelykujjam begyéből a kés oldalán végighúzódó vércsatornáig. Aztán furcsa kis botokra leltem, amelyek maguktól nyomot hagytak egy papíroson, tintát ellenben semerre nem tudtam felfedezni. Összenyaláboltam szerzeményeimet és odaálltam, ahol az emberek színes papírokkal zizegtek és acélszínű érméket pengettek egy kasszír előtt. Kicsit megakadt a sor, mikor ezüst font sterlingjeimet kigurítottam a pultra, de a kasszír felnézett, a levegőbe beszélt, majd elmosolyodott és elvette pénzérméimet. Mindig is megbíztam az angol pénzünkben.

Ahogy pakkommal kiléptem az ajtón, visszacsöppentem a Temze partjára. Ha most azt várnátok, hogy ezeket a csodákat meg is mutassam nektek, akkor csalatkoznotok kell. Azért nem említettem életemnek ezt az epizódját mostanáig, mert hasztalan erőlködtem, soha nem találtam rá emberi magyarázatot, és a tárgyak, melyekkel szavaimnak bizonyosságot tudnék adni elvesztek. Mindezen dolgok kétszáz láb mélyen pihennek a tenger fenekén, a szigetem mellett, ahol én, Robinson Crusoe 27 évet töltöttem el.

A 496 tökéletes szám, mert osztóinak összege éppen kétszerese a 496-nak, de erről Kovács 496 Jánosnak halvány fogalma sem volt, és Kovács János amúgy sem volt tökéletes. Új munkahelyén az ütemesen rágózó húszéves HR-es picsa affektálva közölte vele, hogy Kovács János már van a rendszerben, válasszon egy számot, különben nem tudja rögzíteni az adatait. FUK-496, jutott az eszébe, miközben az ütemesen járó állkapcsokat nézte, mert ez volt annak a kamionnak a rendszáma, amelyiket vezetnie kellett. 54 éves volt, és nem volt jókedve, mert már egy hete fájt a bal karja, és ma erősen izzadt is. Tíz évvel ezelőtt még azt tervezte, hogy addig fog kamionozni, amíg kifizeti a lakását és megveszi azt a bömöst, amit kinézett magának, de a válás betett neki. Lelépett a felesége, és volt képe pont a szülinapján a képébe vágnia, hogy soha nem volt otthon, amikor szükség lett volna rá, amikor beteg volt a gyerek, amikor…. Mintha nem értük lett volna úton. Olyan nehéz lett volna ezt megérteni? Neki sem volt mindig jó. Néha ugyan Stallonénak vagy Bud Spencernek érezte magát a kormány mögött, de aztán elszállt az ihletett pillanat. Az sem volt jó, amikor kénytelen volt kurváknak fizetni a kamionparkolóban. Habár az a holland félvér csajszi nem volt semmi, jutott eszébe, és elmosolyodott. Néhány aszfaltgyűrődés és az a fájdalom a bal karjában zökkentette vissza a forgalomba. Széles ülepe ide-oda ringatózott és rugózott a hidropneumatikus felfüggesztésű ülésen, ahogy az út hullámai ringatták a jármű és Kovács 496 János méretes testét. Jól vezetett, félmillió kilométer nem múlik el nyomtalanul az ember életében. Követte a forgalmat a kamion előtt és mögött, az összes tükröt és kamerát használta. Látta, ahogy az az erőszakos $@!% motoros meg akarja előzni, de itt csak egy-egy sáv van, és a kamion elég széles jószág. Nehéz dolga lesz, az egyszer biztos.

A tükörben jól látszott a kamionos arca, és az is, hogy észrevett. Egy pillanatig még szemkontaktus is kialakult közöttünk. Volt időm megnézni, mert folyamatos volt a forgalom, egyelőre esély sem mutatkozott arra, hogy elhúzzak mellette. Erősen őszült a pasas, és szürke bajusz szélesítette amúgy sem keskeny arcát. Kicsit püffedt szemei vibráltak a tükör és az út között, de lazán vezetett, igazán rutin volt neki azt a bő harminc tonnát irányítani. Csíkos pólója kinyúlt, izzadtan tapadt meg 110B méretű mellein. Jó ötvenes lehetett, kövér, és nem túl bizalomgerjesztő.

Na, előzni fog a kismocsok, vagy csak nézelődik azzal a robogóval? A szervdonorok között jó sok motoros lehet. Tök jó, hogy sokan motoroznak, futott végig az agyán. Lehet hogy neki is kell majd egy új vese vagy szív. Éppen tegnap hallgatta a rádióban, hogy több a transzplantáció. Megjegyezte a szót. A felesége szerint ő kőbunkó volt, de ez nem igaz. Még azt is tudja, mi az a transzplantáció.

Hoppá, most feltorlódott a forgalom, úgyhogy lassítania kell a kamionnak. Egy esély. Ha megáll, el tudok mellette araszolni, mert az álló kamion nem tud elsodorni. Épp annyi helyem van, hogy beljebb húzódjak és még marad 10-20 centi a kormány mindkét oldalán. Iszonyat nagy kerekei vannak a kamionnak, akkorák mint én a motoron ülve. Már itt vagyok szinte a vezetőfülkénél. Jézusom, mit csinál ez a barom?

Csak egy kicsit kellett kijjebb fordítani a kormányt, hogy a kerék leszűkítse a kamion melletti sávot. Jó érzés volt látni a motoros arcát, pontosabban csak a szemét, amikor rájött, hogy a kicsit kifordított kerék mellett nem tud előre araszolni, és beragad a kamion mellett a meginduló forgalomba. Boldogságérzet járta át egy pillanatra, de az endorfinról nem hallgatott korábban rádióadást. Nehogy már előrébb tudjon jutni az a kis gennyláda, futott át rajta a gondolat, és a szája széles, gunyoros mosolyra húzódott. Aztán lazult a forgalom, de a szemben állók nem indultak el időben, úgyhogy a kismocsok motoros kikerülte a kereket és elhúzott. Fekete bukósisakján kerek szmájli mosolygott hátrafelé. Kovács 496 János sóhajtani akart, de valami összeszorította a mellkasát és nem adott gázt. Ő sem indult el időben. A dudaszót még hallotta, aztán már csak a harsonákat.

Részlet a patológus feljegyzéseiből: 2018 április 26. 22 óra 42 perc, 54 éves férfi, a halál oka szívinfarktus. A boncolás során a szív hátsó falán nagyméretű standard szövetelhalás figyelhető meg, amely szívleálláshoz vezetett. Az elhalt rész alakja kerekded, 4-5 cm átmérőjű, legjobban talán egy gunyoros szmájlira emlékeztet.