Futúra

2019.04.14.

Csak egy dollár lett volna. Mint ahogy az idétlen reklámokban sulykolják reggeltől estig.

Csak egy dollár mára.
Futúrája tárva.
Szép arája várja.
Egy dollár az ára.

Be kellett volna fizetni, de egy fillér sem maradt nálam.

Amikor a 21. század elején néhány óriáscég milliónyi adatot gyűjtött és tárolt a szerverein, akkor még egész másra akarták felhasználni az összegyűjtött infókat. Háború, politika, mindenféle lényegtelen cécó szóba került. Aztán Isac Stein feltalálta a futúrát, és lőttek a háborús előrejelzéseknek, amikor az jött ki, hogy mindenki beledöglik. De ott volt helyette a szex. Akarom mondani az ideális pár megtalálási valószínűségének a maximalizálása. Ez a kérdés nagyjából egyidős a háborúkkal, és sokkal ritkábban halnak bele az emberek, úgyhogy ennek megfelelően jobban is kedvelik.

Isac Stein eredetileg csak gazdag akart lenni. Szerencsejátékokat akart meghekkelni az egyszerű jövőbelátójával. Sikerült is üzletet kötnie, de kezdetben egy kamionnyi kütyü és egy fél város energiája kellett ötpercnyi jövőhöz. Aztán két hatalmas tech cég kivásárolta, összekötötte az emberekről gyűjtött adatbázisával és bingo. A legenda szerint már csak annyi kellett, hogy két hipszter programozó srácnak piszkosul elege legyen abból, hogy tíz közül tíz csaj és ráadásul két pasi lerázta őket a péntek esti buliban, úgyhogy hétvégén nem volt mit csinálniuk. Összedobtak hát egy appot, amelyik a szembejövő lányok arcát szkennelte, azonosította őket az adatbázisban, és ha kilencven százalék felett passzoltak a fiúkhoz, akkor a srácok kütyüjén kijelezte, hogy Match!  Csak két napig tudták titokban tartani. Azóta az egész kütyü kisebb lett, olcsóbb, és állítható a vágyott kapcsolat típusa. No meg egyenjogúság is van a világon. Ma már mindenki perkál egy dollárt naponta a cégnek, és ha olyan emberrel találkozik, akivel kölcsönösen kilencven százalék feletti az esély egy életre szóló harmonikus — vagy izé, khmm, — szóval a beállításoknak megfelelő kapcsolatra, akkor jelez a futúra. A cégek milliárdosokból szuper-multi-hiper milliárdosok lettek, az emberek meg sokkal boldogabbak. Már persze azok, akiknek volt napi egy dollárjuk. Akinek nem volt, azok páriának érezhették magukat, és a cégek reklámja szerint sokkal kisebb esélyük volt arra, hogy továbbörökítsék a genomjukat. Ezzel persze felkeltették a vágyat, hogy ők is birtokolhassanak egy futúrát. Voltak ugyan az úgynevezett páriák, akik vallási alapon utasították el a futúrák használatát, de lehetett valami igazság a cégek genomra vonatkozó érvelésében, mert évről évre csökkent a számuk.

Aztán voltak még olyan országok a Földön, ahol a lakosság nagy része nem fizetett elő a futúrára. Egész egyszerűen választhattak. Vagy kaját vesznek, vagy futúrát. Az értelmesebbje napi egy dollárért evett, a többiek meg éhen haltak. Mint a patkányok a kísérleti ketrecekben, amikor elektródákat tettek két pedálra, és az egyik pedál megnyomására kaja jött eléjük, a másik megnyomására meg az örömérzet központjukba egy inger. Boldogan haltak meg? Nem tudom. Egyes elemzők szerint a Földnek a szegényei azok, akik igazán szabadok, de akik ezeket az elemzéseket írták, azok nem egy, hanem néhány százezer dollárt kerestek évente, és vidáman állítgatták a futúrájukat a kedvük szerint.

Mint már említettem, nekem aznap reggel nem volt egy dollárom. A zsebem és a torkom is csontszáraz volt reggelre, és ráadásul a harang is folyton zúgott. Kipillantottam az ablakon, és alaposan megnéztem magamnak a templomtornyot, de csak magamat kábítottam vele. Nem szoktak reggel 9:15-kor harangozni, és valahol a zsigereim legmélyén tudtam, hogy nem kintről jön a harangzúgás. Kibotorkáltam a konyhába, döntöttem magamba három pohár vizet, aztán zuhany, fogmosás és kívül belül újra hidratáltam a szervezetemet. Indulás előtt belenéztem a tükörbe, és elégedetten mosolygott vissza magamra 30 év és a tegnap véglegesített másodosztályú programozói állás.

1.

Gyanútlanul üldögéltem a munkahelyi asztalomnál, amikor megláttam. Kis piros papucscipőben és térdig érő szoknyában állt előttem, mind a 160 cm. Eddig megfelel, gondoltam, és ahogy feljebb emeltem a tekintetemet a többi is megfelelt volna. Alacsony volt, fekete középrövid haja oldalt bekunkorodott, és alig festette magát. Nem is volt rá szüksége, a körülötte lengő enyhe szantálfaillat alapján, akár angyal is lehetett volna. Rápillantottam a futúrámra, de olyan sötét volt, mint én tegnap éjszaka. A francba. Nem ugorhatok bele a bizonytalanba, futott át a fejemen. Úgy tűnt egy örökkévalóság óta nézzük egymást, de a valóságban nem telt el több két-három másodpercnél.

– Miben segíthetek? – tettem fel a létező legprimitívebb és legsemlegesebb kérdést teljesen feleslegesen, hiszen láttam a kezében a dossziét, amit minden új belépő kezébe nyomnak.

– Mary vagyok, és azt mondták te fogod beállítani a jogosultságaimat.

Már majdnem kicsúszott a számon, hogy persze, bármit be tudok állítani, vagy, hogy sokféle jogosultságot tudnék adni neked, de eszembe jutott, hogy nincs pozitív megerősítésem a futúrától, úgyhogy a tapló beszólásokat ad acta tettem és óvatosan szólaltam meg.

– Én meg Bert. Milyen munkakörbe vettek fel?

– Ügyfél és kapcsolat, – mondta és át is nyújtotta a belépő papírját. Igazat mondott, a papírja alapján ügyfélkapcsolati munkatárs lesz. De akkor miért így mondta? Már megint provokáció lenne? Kapcsolat? Ügyfél? Elhessegettem a gondolatot, és miközben felálltam, elkezdtem terelni a lift felé.

– Második emelet lesz? –  Kérdeztem, mintha nem lettem volna biztos benne, és Mary csak bólintott. A liftben már álltak ketten, úgyhogy nem szóltunk egymáshoz, de befurakodott az aurámba. Egészen közel került hozzám, és amikor kiléptünk a másodikon, hozzám ért. Kicsit. Épp csak annyira, hogy ne tudjam eldönteni, hogy a hely szűkössége miatt történt, vagy véletlenül. Tanácstalan voltam, és megriadhattam. Ezek után szinte gépiesen ütöttem be a konzolján a beosztásának megfelelő kódokat és engedélyeket. Már csak az volt hátra, hogy sok sikert kívánjak neki a munkájához, de csak kicsúszott a számon, miközben vigyorra húztam.

– Kellemes napokat itt nálunk, remélem jók lesznek az ügyfél, … kapcsolataid. – Nem tudtam eldönteni, hogy visszamosolygott, vagy elhúzta a száját. Csak azt tudtam eldönteni, hogy a szája is szép. Kissé letaglózva baktattam vissza az alagsori gépterembe, ütögettem a hálózaton befutó kérések engedélyeit, és délután kettőkor tudtam csak elszabadulni egy kicsit, amikor farkaséhesen felrohantam az étterembe. Szerencsére a cég minden dolgozónak biztosított hitelkeretet az étteremben, mert ők is tudták, hogy az éhes ember nem termel annyi profitot.

2.

Szóval siettem az étterembe, és ahogy belöktem az ajtót, majdnem felökleltem szegényt. Megbicsaklottak a lábai, és megbillent, majdnem elesett, az utolsó pillanatban kaptam utána. Egész véletlenül alakult úgy, hogy az egyik karommal a derekát támasztottam meg, a másikkal pedig a karját szorítottam, hogy el ne essen. Vörös volt az ijedtségtől és vörös volt a haja is. Ahogy az arca kezdte visszanyerni természetes színét pár szeplő is előtűnt rajta, én pedig elengedtem, miután stabil egyensúlyi helyzetbe tornáztam magunkat.

– Bocsánat, – dadogtam zavarodottan, de nagyon siettem, mert menten éhen halok. – Bert vagyok az informatikáról. – Persze ránéztem, miközben beszéltem hozzá, mert nem tudtam máshová nézni. Belenéztem egyenesen a zöld szemébe, és elvesztem. Örvényeket láttam, melyek fekete lyukként szippantottak be, és egy másik dimenzióban tértem magamhoz. A futúrámra pillantottam, de persze süket volt, mint az ágyú.

– Meghívhatlak kárpótlásul egy sütire? – Csúszott ki a számon anélkül, hogy megfontoltam volna a következményeket. Ha számoltam volna tízig, lehet hogy dadogok egy kicsit, megfordulok és elkullogok, de egy évezrednek tűnő hatásszünet után megjött a válasz.

– Persze. Créme bruléet kérek.

– Bocs, tényleg nem akartam, …

– Tudom, – vágott közbe – de nekem mindjárt vissza kell mennem a tizenkettedikre, úgyhogy essünk túl rajta. Akárhány sütit meg tudnék enni, és ez egy potya süti.

Sor már nem volt a pultnál, egyetlen idősebb fickó szerencsétlenkedett csak a pénztárnál. Két créme bruléet tettem a tálcára két kiskanállal, és a csuklómat a leolvasóhoz tartottam. A lámpa zölden felvillant, és leültünk az első szabad asztalhoz.

Ahogy az adrenalin lassan felszívódott a szervezetemben, elkezdett helyette keringeni a tanácstalanság. Mit remélhetek? Jó lenne a kapcsolatunk? Mi lenne velünk jövő héten? Ha elhívnám a nemrég megnyílt mozoomba azonnal kikacagna? Én az idő legnagyobb részében két éven és a lányokon hagyom a futúrám beállításait. Van aki, kapcsolgatja, minden hétvégén átállítja 1-2 naposra, de én nem. Úgy gondolom, hogy ezzel az idő durván harminc százalékát elveszítem arra, hogy megtaláljam az ideális társat. No persze a kétéves beállítással nincsen túl sok Match. Szörnyen éreztem magam a futúra támogatása nélkül, és minden bátorságom elszállt. Váltottunk még pár semleges mondatot, aztán mindketten szabadkoztunk egy kicsit, és visszamentünk a saját szintünkre. Én az alagsorba, ő pedig a tizenkettedikre, ahol a jogi mókusok dolgoztak. A nevét se tudom.

3.

Hazafelé menet hat óra tájt már alkonyodott, amikor két nő jött szembe. Furcsa módon épp senki sem volt az utcának azon a részén rajtunk kívül, de Itt az irodanegyedben százszázalékos biztonság volt. A rendőrség nem csak partizni használta a futúrákat. Gyanútlanul közeledtem a lányokhoz, amikor a két feketeruhás nő egymásra nézett, elvigyorodtak, és elállták az utamat.

– Bo-bocsánat, dadogtam zavarodottan, mert a keresztbe tett lábaiktól nem fértem el a járdán.

– Mit mutat a múltad? Mutasd a csuklódat! – játszották el összehangoltan, és egy-egy kezükkel rám mutattak.

– Nem kellene ezt lányok, – vigyorogtam vissza rájuk, de valószínűleg átestek már némi gátlásoldási tréningen valamelyik közeli bárban, mert a magasabb és testesebb lány megfogta a csuklómat, és úgy kifordította a karomat, mintha semmiség volna. Jó, tudom, hogy nem vagyok profi K6 harcos, de ez azért meglepett. Őket is meglepte, amit láttak.

– Mi van a futúráddal kisfiú? – Kérdezte a kisebbik lány, akit csak most volt időm alaposabban szemrevételezni. Aztán még egyszer szemrevételeztem. Aztán még egyszer. Szőke volt, és csak a barátnője mellett tűnt kicsinek, de majdnem akkora volt mint én. Fekete testre simuló bőrruhájában arányosan gömbölyödött mindenfelé.
– Csak nem pária vagy?

– Nem pária vagyok, hanem Bert, és … elromlott, … tegnap elromlott,

– Ne hülyíts minket – vetette közbe a nagydarab lány, aki még mindig fogta a karomat. A cég harminc percen belül javítja vagy cseréli az elromló kütyüket.

– Ne légy igazságtalan – vágott közbe a szőke lány, aki persze azonnal levette, hogy a szemeim fixálódtak. – Én Ingrid vagyok, ő pedig Berta. Be tudjuk indítani a futúrádat? – Kérdezte sokat sejtetően.

– Ne haragudj Ingrid, bányásztam elő a nevet az előző mondatból, de ma nem megy. Holnapra már OK lesz, de ma sajnos nem.

– Sajnálhatod, holnap mi már az alagútban száguldunk haza.

– Ennek nincs pénze, – szólt közbe Berta, engem meg elöntött a szégyen, megrántottam a kezemet, és áttörtem a lányok között. Pár méter után visszanéztem, és láttam, hogy Ingrid szomorúan néz utánam, de akkor már nem álltam meg.

Rohantam hazáig, és belevetettem magam az ágyba. Belefúrtam a fejem a párnámba és kicsit remegtem még, aztán nem emlékszem mikor, de elaludtam. Nem ébredtem fel, amikor éjfélkor halk pittyenéssel jóváíródott az új munkabérem, és automatikusan leugrott belőle egy dollár a cégnek.

Amikor reggel felébredtem egy vörös felirat villogott a futúrámon.

Tegnapi matchek száma 1.
Egyezés 99,9%.
Visszaigazolás hiánya miatt a másik fél törölte.