Apám legkisebb fiaként szeretetben és nélkülözések nélkül éltem York városában. Unalmasnak találtam azonban az életemet, és kalandokra vágytam. Elbúcsúztam hát apámtól, akitől a német eredetű Kreutznaer családnevet kellett volna örökölnöm és azzal az elhatározással vágtam neki utazásomnak, hogy tengerre szállok. Említettem már, hogy meglehetős jómódban éltem, így hát Londonba utaztam, s megengedhettem magamnak, hogy a kikötőben betérjek a helyi szatócsboltba, hogy mindent összevásároljak magamnak, amire utazásom alatt szükségem lehet. Itt ért az a furcsa kaland, amelyet később oly nagy sikert megért naplómba sem mertem beleírni, de itt és most elbeszélem. Nem azért menekültem meg Isten kegyelméből a tenger viharától, és a kannibálok támadásaitól, hogy ennek a furcsa kalandomnak a története velem együtt szálljon a sírba. Hallgassátok hát és fogadjátok minden szavát igaznak.
1650. November 23-án átléptem a londoni kikötőben a szatócsbolt küszöbét.
– Örülök, hogy ön is betért hozzánk a Black Friday alkalmából. Kérem legyen tekintettel a többi vásárlóra is. Tudja, ma sokan akarnak nálunk vásárolni – búgta egy meleg alt hang az éterben. Furcsa volt a kiejtése és az üzlet is módfelett szokatlannak tűnt. Sokkal fényesebb, csillogóbb volt, mint amiben valaha is jártam. Be kell vallanom, földbe gyökerezett lábbal álldogáltam és nem tudtam mire vélni a furcsaságot. Látva azonban, hogy az emberek fesztelenül járnak-kelnek, nézelődnek, bennem is oldódott a feszültség. Megláttam egy fegyver állványt, amelyen szokatlan formájú, de szépséges puskák sorakoztak. Sokkal finomabban megmunkált darabok voltak, mint amelyeket valaha láttam életemben. Ahogy le akartam venni egy ilyen furcsa puskát, hogy közelebbről is megszemléljem a závárzatát, éles visítás hangzott fel, majd egy ember szólt hozzám, és amikor erőteljesen koncentráltam megértettem, mit mond. Angolnak tűnt, habár kicsit furcsán szólt.
– Segíthetek valamiben uram? – látva tanácstalanságomat és meglepődésemet még hozzátette. – Én vagyok a fegyverszakértő az üzletben. Milyen lőfegyvert keres uram?
– Jobbára kacsákra, esetleg fácánra szoktam vadászni Walesben – válaszoltam rövid hezitálás után.
– Akkor inkább ezt a duplacsövű sörétes 16-ost javaslom önnek, – azzal lecsatolt egy láncot az állványról és kezembe adta a csodás fegyvert.
– Nagyon könnyű. És sehol egy sallang, de hol a vesszője? – tudakoltam egyre nagyobb lelkesedéssel, mert mindig is rajongtam a fegyverekért.
– A micsodája? – kérdezett vissza az úr, aki szakértőnek vallotta magát, de azt sem tudta mi az a puskavessző.
– A vessző, amivel a puskaport meg a fojtást gyömöszölik össze, tudja, …
– Láthatnám az engedélyét és az igazolványát, uram? – s ahogy a kérdést feltette, a viselkedése hűvösebbé és fensőbbségessé vált. Ismertem jól az ilyet, számtalanszor vittek el valamilyen szegény ördögöt hasonló hanghordozással a király fogdmegjei.
– Miféle engedélyről papol? – kérdeztem vissza, de addigra már kivette a kezemből a gyönyörű fegyvert, és visszaillesztette a láncot is az állványra. Vállat vontam hát, ott hagytam, és alaposabban körülnéztem. Újra felhangzott fülemben a semmiből érkező lágy alt hang.
– Használja ki hatalmas kedvezményeinket. Ma minden fél áron. Óriási farmer vásár. Hármat fizet, kettőt kap, … ööö, akarom mondani kettőt fizet, hármat kap. Ötven százalékos akciók! A fekete pénteket ne hagyja ki!
Elővettem listámat, melyet már jó előre összeállítottam, és sokkal határozottabban néztem körül. Szerencsémre rengeteg dolog, amely szerepelt azon a listán, egyszerűen hegyekbe volt hányva. Sok igen finom zsinórt, amelynek anyagát nem tudtam meghatározni, és mesterien megmunkált horgokat találtam az egyik polcon. Ezüstösen csillogtak, és a puha üvegfedelű doboz kalitkáiban rengeteg kicsiny és nagy, egyedi és dupla horog sorakozott. Nagyon vékonyak voltak, és mégis azt az érzetet keltették az emberben, hogy akár egy marlint is elbírnának. Ezek közül két nagyobb pakkot csomagoltam el. A kések egy része is abban a furcsa üvegszerű zacskóban volt, amely mégis furcsán meghajlott a kezemben, amikor felemeltem. Két szép darabot választottam, melyek elég erősnek tűntek. Egy keskeny pengéjű nyúzókésnek valót, és egy súlyos fekete acélú, fegyvernek is használható darabot. Ez utóbbinak fokán kékesen csillogó fűrészes rész húzódott, mely kilógott az üveges tokból. Elég volt ujjamat ráhelyezni a tetejére és két apró vörös csepp futott le hüvelykujjam begyéből a kés oldalán végighúzódó vércsatornáig. Aztán furcsa kis botokra leltem, amelyek maguktól nyomot hagytak egy papíroson, tintát ellenben semerre nem tudtam felfedezni. Összenyaláboltam szerzeményeimet és odaálltam, ahol az emberek színes papírokkal zizegtek és acélszínű érméket pengettek egy kasszír előtt. Kicsit megakadt a sor, mikor ezüst font sterlingjeimet kigurítottam a pultra, de a kasszír felnézett, a levegőbe beszélt, majd elmosolyodott és elvette pénzérméimet. Mindig is megbíztam az angol pénzünkben.
Ahogy pakkommal kiléptem az ajtón, visszacsöppentem a Temze partjára. Ha most azt várnátok, hogy ezeket a csodákat meg is mutassam nektek, akkor csalatkoznotok kell. Azért nem említettem életemnek ezt az epizódját mostanáig, mert hasztalan erőlködtem, soha nem találtam rá emberi magyarázatot, és a tárgyak, melyekkel szavaimnak bizonyosságot tudnék adni elvesztek. Mindezen dolgok kétszáz láb mélyen pihennek a tenger fenekén, a szigetem mellett, ahol én, Robinson Crusoe 27 évet töltöttem el.