Sokan utálják a kockákat, úgyhogy megszoktam már, hogy szeretnek szemétkedni velem. Apa augusztusban a térdére ültetett, megsimogatta a fejemet és arra kért legyek türelmes, meg hogy nehéz lesz a nagyobb fiúknak, hogy egy tizenkét éves lány jár az osztályukba, aki mindegyiküknél okosabb. Legyek türelmes és ne döngöljem földbe őket. Anya lehet hogy jobb tanácsokat is tudna adni, kár hogy nincs már velünk. Egyszer azt javasolta, maradjak kívülálló. Mintha az olyan egyszerű lenne. Mintha neki sikerült volna.
A fiúk ketten voltak, és két hete vadásztak rám. Igen, pont két hete, szeptember végén történt, hogy az IQ mentes Rosner ikrek iskola után elkaptak, és fejjel előre beledobtak a kukába. Persze nem bukkant fel a nagy fehér sárkány a Végtelen történetből, hogy elijessze a fiúkat és megmentsen. Próbáltam erősen koncentrálni arra, hogy az egyik Rosnernek az ujjára csapódik az alumínium kuka nehéz fedele, a másiknak meg a rugóba szorul a fütyije, de nem vált be. Hallottam a röhögésüket, ahogy arról beszélnek, hogy én vagyok a harmadik, akit szeptember eleje óta valamelyik szemetes mellett elkaptak, és milyen jó terep ez nekik. Azt kiabálták huhogva, hogy ők a vadászok, én vagyok a büdös borz, és ez az ő vadászterületük-tük-tük. Másnap a suliban minden gyerek befogta az orrát, amikor elment mellettem. Pedig nem is volt annyira büdös, sokkal rosszabbra számítottam. A kémia laborban egyszer sikerült egy kis záptojás szagú kénhidrogént fejlesztenem, az nagyon gáz volt.
Most újra itt ülök. Abba a konténerbe bújtam, amelyik egy sarokra van apa parkolójától. Ma este kell megjönnie. Két másik srác üldözött,nem tudom a nevüket, de emlékszem rájuk az iskolából. Egy kövér hájfejű és egy magas vékony barna. Ők a c-be járnak, és sokszor haverkodnak szünetekben a Rosnerekkel. Lehet, hogy nem kellett volna hülyét csinálnom matekórán a Rosnerekből, de annyira nyilvánvaló volt a megoldás, és a tanár megkérdezte, hogy na ki tudja a választ? Jó érzés volt látni a bugyuta képüket. Nagyon jó érzés volt. Pedig ezt is megbeszéltük már apával, de akkor is jó volt. Amikor suli után hazaindultam, követtek, de jó futó vagyok. És egyre jobb leszek ebben is. Az őszi eső is velem volt, sikerült egérutat nyernem. Habár, így a szemetesben ülve, lehet hogy inkább patkányutat kellene mondanom. Nem volt időm hazafutni, csak annyi előnyöm volt, hogy beugorjak apa parkolója mellett az első szemetesbe. Csak a rohadt szőlővel, meg a becsordogáló esővel nem számoltam. A kettő együtt megtette a maga hatását és a kukám belseje kezdett vetekedni a kémia laborral. Sok erjedési folyamatot írtam már le, és a lábam alá nézve láttam, hogy elég nagy gyümölcshalomban tapicskálok. Gyümölcs, erjedés, eső, etanol raktam össze a gondolatsort. Elégtétellel töltött el, hogy az a hájas, meg a colos furkó odakint nem sokat értene belőle. Pedig nekik is voltak kémia óráik, csak nekem sokkal könnyebb dolgom volt a 150-es IQ-val. Legalábbis az órákon. Amíg apára várok, felírom az erjedési egyenleteket a kuka falára. Eufórikus érzés, hogy minden kijön, minden a helyére kerül. Már csak tíz percet kell kibírnom és apa megjön. Az eső halkan dobol a kuka tetején, becsorog a tető résein. Ha egy esőcsepp nagyjából 2 mm átmérőjű, akkor 1 liter vízhez kb. 200 000 esőcsepp kell. Bőven van időm, a kuka nagyon lassan fog megtelni, számolom ki szórakozásból. A fiúk már rég leléptek, én pedig várok apára. Amikor megismerem a lámpákat kiugrom, és odafutok a kamionhoz. Pontosan jött, ahogy ígérte. Megáll, felmászok a fülkébe, és ott ül apa. Fájdalom látszik az arcán, testét görcs húzza össze, és furcsa, de az eső az arcán is csorog amikor rám néz, aztán csak öleljük egymást.
…
“Hogyan csinálják a hableányok? Több mint 1 000 000 eladott példány világszerte.” És persze ott volt egy szőke, fehér bőrű csábító sellő a plakáton, a könyvesbolt kirakatában. Mármint a férfiaknak csábító, nekem egy kissé közönségesnek tűnt. Szinte minden nap elmentem a bolt előtt, pedig a Waze szerint 134 méterrel rövidebb lett volna, ha átvágok a parkon az egyetem felé. Azt hiszem meg kell majd beszélnem egy találkát az egyetem pszichológusával.
Huszonkét évesen doktorálni a Stanfordon jó teljesítmény, lehet hogy megért egy két kukában töltött órát a középiskolában. Nagy elégtétellel töltött el, amikor tizenhat éves koromban a Rosner fivérek tátott szájjal nézték, hogy az MIT és a Stanford képviselői is személyesen kerestek meg. A döntés egyszerű volt, Kaliforniában soha nincs hideg. Rég volt, szép volt, tértem vissza a mába. Beugrottam az egyetemi boltba is és vettem három banánt. Tényleg beszélnem kellene a pszichológussal, jutott eszembe, és a bolt dolgozói csak azt látták, hogy nagyon vigyorgok magamban. Amíg Gerry, a témavezetőm szobája felé tartottam, még az a gyerekkori vicc is eszembe jutott, hogy két virág beszélget. – Szeretsz? – Igen, és te? – Nagyon! – Jó, akkor hívjuk a méhecskét. Tudom, pszichológus.
– Jó hírem van, ülj le! – fogadott Gerry vidáman. Nem ellenkeztem, szó nélkül elheveredtem az öblös fotelben, és magam alá húztam a lábamat. Gerry tartott még egy kis hatásszünetet, aztán nagy lendülettel darálni kezdett.
– Megkeresett minket a Springer. Ha kiegészítjük az egerekkel végzett DNS szekvánálási kísérleteinket és minden részletre kitérünk a denevérek mutációival kapcsolatban, akkor kiadják a doktori disszertációdat.
– Remek – és tényleg örültem. – Van terjedelem korlát?
– Most tartunk 120 oldalnál, lehetőleg ne legyen több, mint 192.
– Abba belefér a legújabb kísérletünk leírása. Az tényleg új lesz mindnekinek – és azzal a lendülettel belevetettük magunkat a munkába. Az elkövetkező hat hónapban nem sokat aludtunk. Szerencsére minden az elméletem szerint alakult, de azért ellenőriztünk, újraszámoltunk és megint ellenőriztünk. Gyakorlatilag nyomdakész anyagot adtunk át a Springernek, a hetedik hónapban pedig megpihentünk, és vártunk. Volt még egy-két kör a lektorokkal, de minden simán ment, és Húsvétkor megkaptuk a tiszteletpéldányokat, egy hónappal később pedig a rendelési számokat. 236 darab. Beleértve az egyetemek könyvtárait is.
Egyedül álltam a Csendes-óceán partján és a hullámokat néztem. Hableányok kontra tudomány, 1 000 000 : 236. Nyomasztó számok. Tele volt a fejem gondolatokkal és egyben teljesen üresnek is éreztem, amikor megcsörrent a telefonom. Hatszor csengett, mire felvettem.
…
Az emberek rám bízták a jövőjüket – nem kellett volna. Na, milyen ezzel a tudattal felkelni, aludni, élni? Én tudom, de csak én tudom, és eszem ágában sincs világgá kürtölni. Tizenöt éve még kísértést éreztem rá, de most csak a monitorokat nézzük a beosztásnak megfelelően. Legalábbis azokat, amelyek még nem adták fel a kilátástalan harcot a sivár képek közvetítése ellen. Róma, London, Dublin, és az összes többi európai nagyváros ott sorakozik a falon. Tavaly Syilvia szerint láttak két embert a római monitoron, de soha többé nem sikerült észlelni őket. Dublinban már évek óta nem éltek emberek, de a monitor még hűségesen követi, ahogy a szemetet végighajtja a Rogerson rakparton a tenger felől fújó szél. Az a szél, amelyik aztán körbe körbe zavarja a koszlott műanyag zacskókat a Samuel Beckett híd felhajtójánál, ahol még mindig nem jött meg Godot. Az a szél, amelyik pár éve megérkezett a tenger felől, de nem állt meg, nem kerengett, csak szállította azt. Azt, amiért felelős vagyok. Az első napon majd százezer ember vált áldozattá. Pontosabban 98709 ember halt meg azon a hétfőn, és csak egyikük volt ártatlan. Megragadt a szám a fejemben, mert Perry tiszteletes szajkózta ezt az ír médiában, azzal, hogy Isten csak a bűnösökre sújt le. De én tudtam, hogy mindegyik ártatlan volt. Az egyetlen ember, aki bűnös az én vagyok, én vagyok. Mea culpa, mea culpa. Én még mindig élek, a megbocsátás meg sehol. Tizenöt éve élek itt, ezen az istenverte megfigyelő állomáson, ebben a kis zöldellő völgyben. Most már biztonságban vagyunk, és nagyon kevesen. Nem voltam igazán boldog, amikor a járványterjedés modellezésére alkotott differenciálegyenletek mindössze kétszázalékos hibával tértek el a Föld méretű kísérlettől. Egyszeri és soha meg nem ismételhető kísérlet. Hát milyen kísérlet az ilyen? Olyan egyszerű volt a H5N1 influenza vírust módosítani egy kicsit. A számítógépen több ezerszer is lefuttattam a szimulációt és a végén elég volt kattintani egyet az újra gombra, és a Föld újra megtelt élettel. A nagyvárosok fényes glóriát kaptak a monitoron, hogy a következő szimuláció során szép lassan halványuljanak bele a monitor antracitszürke hátterébe, egyik a másik után. Aztán lezajlott a teljesen élethű szimuláció, a valóság. És amikor már mindenki azt gondolta, hogy vége, akkor elszabadultak azok az automata töltetek. Az első híradások gyönyörű gépmadarakról szóltak, amelyek a megszólalásig hasonlítanak az igazi madarakra, néhol még integettek is nekik. Aztán a terhükkel elkezdték marcangolni, megsütni és cafatokra tépni az emberiség maradékát. Azokról a madarakról nem tudtam. Én biológus vagyok, nem katona vagy fizikus. Soha nem sikerült beazonosítani, hogy Pakisztán, Korea vagy India kezdte-e, de most már mindegy is. Sok sok villanás és oltári nagy pukkanás fejezte be azt, amit a vírusom elkezdett. Összerezzentem, egy villanás és pukkanás térített vissza a gondolataimból.
– Talált, süllyedt. A dublini monitor megadta magát – szólalt meg mellettem George.
– Ja, látom, fekete. Ha még Madrid is kiég, akkor még egy négyes hajó elsüllyed.
– Szerinted is olyan a monitorfal, mint egy óriási torpedó játék? Látod, a kiégett monitorok a hajók, … – magyarázza George teljesen feleslegesen.
– És a véletlen a torpedó? – szakítom félbe, hogy elejét vegyem a szóáradatnak.
– Igen. Kicseréljem a monitort?
– Á hagyd, az már csak átmenet a teljesen felesleges és az egyáltalán nem szükséges között.
– Mi van? – kérdez vissza, George.
– Azt mondtam, nem kell, felesleges – szeretem Georgot. No nem azért, mert mindig vág az esze, mint a borotva, hanem azért mert jó ember. Ő az apja Evának. Ebben biztos vagyok, pedig kezdetben még nem tartottam nyilván a leszármazási táblákat. Mint a bibliában, Ábrahám nemzé Izsákot; Izsák nemzé Jákóbot; … nem tudom tovább. Elmondhatjuk, hogy George nemzé Evát. Ugyanolyan a szeme, ugyanolyan hebrencs és ugyanolyan szép. Ha van valaki, akit jobban szeretek Georgnál, az Eva, és persze Anna, de őt David nemzette. Akkor már ügyeltem a gének keveredésére. Még egyszer nem véthetek a génekkel hibát. Ahogy elmegyek az ajtó felé, George egy kicsit kidugja a fenekét, hogy kénytelen legyek menet közben hozzásúrlódni. Kinyitom a megfigyelőszoba ajtaját, mert a kiégett monitor büdös műanyag szaga nagyon megül a helyiségben.
– Anyúú kimehetek játszani a roncshoz? – kiáltott be Eva a kertből.
– Nem szeretném szívem.
– De anyúú már 13 éves vagyok és mindenki ott van, légyszi, – azzal Eva beszaladt a kertből és a jól bevált trükköt alkalmazta. Odabújt anyjához, és egy cuppanós puszit nyomott az arcára. Kicsit lecsúszott ugyan a mostani puszi, és felötlött benne, hogy ezt most elszúrta, de pár másodperc késéssel megjött a válasz.
– Jól van kincsem, egy kicsit elmehetsz. De sötétedés előtt legyél itthon! – kiáltott utána, és még hallotta, ahogy Eva kifelé futtában azt mondja, hogy persze, ok.
Eva szeretett a polihieraxnál játszani. Minden gyerek szeretett a polihieraxnál játszani. Bele lehetett bújni, és egy csomó érdekes dolgot lehetett felfedezni benne. A pilótafülkében a robotok már régen mozdulatlanságba dermedtek és bele lehetett kucorodni az ölükbe. Múltkor megijedtek ugyan, mert a halottnak vélt szerkezetben felvillant egy indikátorlámpa kihunyó fénye. Meglepően életszerű volt, hasonlított a villanás arra, amikor a cicájuk meghalt. Talán azért, mert annak is nagy sárga szeme volt, mint a lámpának. Eszébe jutott, hogy sírt a cica miatt, aztán elszomorodott, ahogy emlékezett. Nem szeretett szomorú lenni, inkább nevetni akart. Megrázta a fejét és szaladni kezdett.
Csak Adam volt a roncsban, amikor odaért. Már a szülei is itt játszottak a nagy háború után, de a kecses madár alakú géptest még mindig csillogott. A hasa kékesfehér volt, a tollakat formázó szárnyán pedig barnán verődtek vissza a napsugarak. A mellénél hasadt fel ahogy lezuhant, talán az a nagy szikla lehetett a felelős érte, amelyik észak felől határolta a tisztást.
– Gyere be! Mutatok valamit! – szólt ki Adam a fejét kilógatva, és a hangjában egy kis sürgetés érződött. Eva szó nélkül mászott Adam után, és őrá is átragadt egy kicsi a fiú izgatottságából.
– Ezt nézd! – emelt fel egy alig látszódó csapóajtót Adam. – Erre még nem járt senki.
Eva kicsit óvatosan mászott be a raktárszerű helyiségbe. Szűk volt a lejáró, és a ruháját is féltette. Anya azt mondta, hogy a szoknya még az övé volt hajdan, és manapság már nem volt könnyű pótolni ezeket a darabokat.
Egy csomó izgalmasnak látszó kapcsoló volt egy nagy panelen a fejük felett, a tetején pedig egy nagy piros és zöld gomb foglalt helyet. A rácsos padló alatt alig látszott a három zöld henger az éppen csak beszüremlő fényben. Adam elkezdett matatni a kis kapcsolók között, és mindent átbilentett, elforgatott, amit csak lehetett. Eva felnevetett, Adamra nézett és egy hirtelen ötlettől vezérelve rácsapott a nagy zöld gombra. Amikor kicsit zúgni kezdett a szerkezet, Adam megragadta Eva kezét és gyorsan húzni kezdte kifelé. Még akkor is fogta, amikor már a roncs mellett álltak, és befutott a többi környéken lakó gyerek is.
A légierő Polihierax-2242 típusú vadászbombázójának számítógépe, energiáinak utolsó maradékával elküldte üzenetét a már régóta nem válaszoló központi irányítás felé: A B-11, B-12, B-13 kódú termonukleáris robbanófejek kikapcsolva. További utasításig alvó üzemmód bekapcsolva.