A borongós bajuszos vitéz hosszú útra kélt. Álló nap hajkurászta a lovát, mígnem maga mögött hagyott hegyeket, völgyeket, országhatárokat és alig múlt éjfél, mire megérkezett Empfefátiá-ba. Hogy azon belül pontosan hová, azt maga sem tudta, de elfáradt és semmi sem ösztönözte, hogy tovább menjen. Nem volt jó kedve, csak azért lovagolt hogy messze kerüljön mindentől és mindenkitől. Lemálházta holmijait, tett vett és azonmód álomba merült. Bár ne tette volna. Forgolódott, hányta magát, minden dolog zavarta. A levegő hűvöse, a takaró melege, a lepedő színe, a takaró szúrása, és álmodott. Álmodott és nem tudta megosztani senkivel. Álmában rengeteg ember állta körül akiknek mozgott a szája, de nem hallott egy árva szót sem. Kocsik hajtottak el mellette, de nem zörögtek a kerekeik. Szólt valakihez, de észre sem vették. Kísérteties volt a csend a nyüzsgő vásári forgatagban, ő pedig nem lehetett részese. Csak állt számkivetve, mígnem úgy érezte beleőrül. Akkor felébredt és nem bírta tovább, menten továbbállt
Délre elérkezett a Nordsee partjára, ahol elköltötte polipból, tintahalból és más tengeri jóból álló ebédjét, majd felkerekedett. Hideg volt és néha a hóesés is rákezdte. Fázósan húzta összébb a kabátját magán, sálját gondosan körbetekergette nyakán, sapkáját jó mélyen a fülére húzta, kezét tövig a kesztyűjébe süllyesztette. Lassan baktatott tovább. Egyik láb, másik láb, egyik láb, észre sem vette hogy jó darab utat maga mögött hagyott már. A hó sima lepedőként borította be az utat, mintha a szemhatár mentén valaki gumiszalagokkal feszítette volna le. Nem járt még előtte senki, mögötte is csak egy vékony gyűrődés húzódott, jelezve a megtett utat. Ahogy lassan egyre előrébb jutott az útján, a távolban vékony füstöt látott felszállni. Több madár is röpködött arrafelé. Ahogy közelebb ért, észrevette, hogy egy hatalmas odvas fa belsejéből száll a füst felfelé. Körbejárta a helyet, s a felszálló füst megköhögtette. A zajra kinyílt egy szinte láthatatlan ajtó a fa oldalában. Nem csoda, hogy nem vette észre, mert a kéreg szabálytalan törésvonalait követte az ajtó pereme. Egy rekedtes hang ordított ki, és a borongós bajuszos vitéz boldog volt, hogy hallja valakinek a hangját. Nem ismételtette meg csupán udvariasságból a tessékelést, átlépte a küszöböt és egy remetelakban találta magát. Ahogy megszokta a füstöt és a gyenge világosságot, lassanként eszébe jutottak dolgok, melyekről azt hitte, már réges régen elfelejtette őket. Hallott valaha erről a morgolódó remetéről, aki látta a saját jövőjét és azóta itt él, elrejtve az emberek elől. Azt is hallotta rebesgetni, hogy egy álomban látta meg saját sorsát. Gondolataiból a remete zökkentette ki, ahogy nagy csattanással egy félig havas hasábot vetett a tűzre. Szikrák szálltak fel, hogy sohase jussanak magasabbra mint a kémény és lassan, feketén libegjenek vissza a földre. Némelyiket ugyan még egyszer-egyszer meglökték a lángok, de ez csak meghosszabbította szenvedésüket. Sorsuk meg volt írva a kémény hossza által. Merész ötlet jutott a borongós bajuszos vitéz eszébe, s ahogy lassan beszélgetni kezdtek, az álmok felé terelte a szót. Késő este lett mire összeszedte a bátorságát s elmesélte álmát töviről hegyire. A remete folyton bólogatott míg hallgatta, mint akinek minden teljesen világos és érthető, a borongós bajuszos vitézt meg majd szétvetett a méreg, hogy itt ül és egy bólogatójancsinak meséli el legrejtettebb titkait. Alig várta, hogy végére érjen az álomnak, hogy meghallja a magyarázatot, mely mindenre fényt derít majd. Ahogy befejezte, a remete még egyet kettőt bólintott – talán a tehetetlenség miatt – , majd utolsó bólintásával egyszerre megindult belőle a szó.
– Nagyon egyszerű az eseted borongós bajuszos vitéz. Nem is értem, hogy nem jöttél rá magad az álom magyarázatára. Azt jelenti, hogy nem vagy képes megérteni mások érzéseit, gondolatait, nem vagy méltó arra hogy társaid legyenek, ezért magányos vagy és egyedül kóborolsz. Nagyon hasonlítasz rám, csak míg én elbújtam a világ elől és elfogadtam magányosságomat, addig te nem mered elfogadni ezt, s a világban kóborolva a többi ember közt vagy egyedül, ezzel is állandóan kínozva magad, állandóan ostorozod magad mások meg nem értésével. Szállj magadba, nézz szembe a tényekkel és tégy úgymint én. Fogadd el azt, amilyen vagy és élj távol az emberektől, messze messze elzárkózva. Kevesebb kísértés, kevesebb kín és könnyen boldog ember lehetsz. Nézz rám! Az emberek távol állnak tőlem, de a madarak itt vannak velem, tudják, hogy a meleg, amelyet a tüzem tart életben az övék is, a maradékokat megosztom velük, és nincs szükségem másra, csak magamra.
Aztán csak dőlt a remetéből a szó, csak dőlt, egészen addig míg a borongós bajuszos vitéznek minden igyekezete ellenére lecsukódott a szeme. Fáradt volt és nem volt egészen biztos abban amit hallott. Pontosabban magában nem volt egészen biztos. Úgy érezte ismeri magát, és nem tudta összeegyeztetni a remete gondolatait magával. Másnap a remete kérte, maradjon még pár napig, de a borongós bajuszos vitéz kipihente magát, és elege volt a remete sajátos logikájából. Továbbindult hát, hogy ma hosszabb gyűrődést varázsoljon a hólepedőre mint az előző napon.
Semmi említésre méltó nem történt a borongós bajuszos vitézzel egész álló nap. Egyedül poroszkált hegyhátról völgybe, völgyból hegyhátra, és rettenetesen elfáradt estére, de jó szerencséje úgy hozta, hogy amikor már veszni látszott a kedve, s úgy tűnt, a szabad ég alatt kell töltenie az éjszakát, világosságot látott derengeni a senki földjének legvégén. Kicsit noszogatta lovát, s egy jó fertályóra alatt egy kis ház közelébe jutott. Nem törődött volna azzal sem, ha maga az ördögök öreganyja lakik a kis házban, bekopogtatott. Hát egy olyan vén anyóka nyitott ajtót, hogy nyugodtan lehetett volna az ördögök öreganyja is, de csak egy vén anyóka volt. Megakadt a szeme a deli borongós bajuszos vitézen és beljebb tessékelte. Mikor befordult a házba, akkor vette észre hogy ennek a világ végén lakó álomfejtő hanyának is hallotta már hírét. Messze földről is felkeresték az emberek jóslataiért. Közelről persze nem tudta a kutya sem keresni, mert nem lakott arrafelé senki rajta kívül. Elsőre az jutott a borongós bajuszos vitéz eszébe, hogy most ellenőrizheti a remete álomfejtő tehetségét. Nem lehetett azonban ajtóstul rontani a házba. Szépen betette hát maga mögött az ajtót, leült a tűz mellé hogy átmelegedjen, mert köztünk legyen szólva majdhogynem jégcsapok lógtak az orra hegyéről. Ott olvadozott szótlanul, várta hogy a banya kezdjen a beszédhez. De az csak térült csak fordult, terített, s asztalhoz invitálta egy fejbólintással a vendéget. Evés közben sem esett szó, csak a halk csámcsogásuk zavarta a csendet. Aztán a banya szó nélkül ágyat vetett a borongós bajuszos vitéznek a tűzhely mellett és intett neki, hogy feküdjön csak le, ő pedig nekiállt eltakarítani a vacsora maradványait. No most már nem állhatta szó nélkül a borongós bajuszos vitéz. Kifakadt belőle minden keserűsége, s ha már nekikezdett hát elmondta egy szusszra miféle álmot látott, s kérte a banyát magyarázná meg neki. A banya nem szólt egy szót sem, míg kész nem lett a vacsora utáni rendrakással, aztán azonban rákezdte.
– Ó te oktondi borongós bajuszos vitéz. Ily világos álmot mint a tied nem hallottam még sohasem. Teljesen egyértelmű, hogy nem találtad még meg azt akihez tartozol, így egyedül vagy, és egyedül is fogsz maradni mindaddig, míg vándorlásaid során össze nem találkozol azzal az asszonnyal, aki hasonlóan gondolkozik, érez és tesz mint te. Az ő szavait megérted majd beszéd nélkül is, addig azonban egyedül leszel. Nézz rám! Ha nem vagy képes találkozni azzal az asszonnyal, akkor te is olyan egyedül maradsz majd mint én. Most azonban aludj, nincs kedvem több szót vesztegetni olyan oktondi emberremint te vagy. Azt hittem rólad, több sütnivalód van. Duzzogta még az orra alatt, miközben hátat fordított a vitéznek. Azzal a banya a tűzhely másik oldalára kuporodva hamarosan elaludt, a borongós bajuszos vitéz pedig egy pillantás múlva követte őt és nagy szerencséjére a fáradtságtól álomtalan mélységére hullt az alvásnak. Másnap reggel több szó már nem esett közöttük A banya szótlanul vendégül látta reggelire, aztán a borongós bajuszos vitéz ellátta lovát, felöltözött és újra útnak indult.
Ahogy poroszkált egyre csak az álomfejtések jutottak eszébe, de sehogy sem akaródzott neki elhinni egyik megoldást sem. Nem tudta komolyan gondolni, hogy akár a remetének akár a hanyának igaza lett volna. Teljesen elmerült a gondolataiban, egész nap meg sem állt és éjszakára nem jutott sehova sem. A szabad ég alatt hált és másnap reggel ott folytatta útját, ahol előző nap abbahagyta. Gondosan ügyelt, nehogy kihagyjon akár egy lépést is. Tovább kergették egymást a gondolatai, s közben kezdte megszokni az egyedüllétet, kezdett megbarátkozni a gondolattal, hiszen ha el tudja fogadni, mindjárt nem lesz olyan szörnyűséges. Ezt mondta a remete is, de legalábbis ilyen értelme is lehetne, gondolta magában.
Egyszer csak arra eszmélt hogy akár csak álmában, nagy nyüzsgés van körülötte. Ahogy jobban körülnézett egy város piacterén találta magát. A vásári forgatag keltette azt a nyüzsgést. Betért egy fogadóba, ahol kényelmesnek látszó szobákat adtak ki. Lepihent, és hosszú ideje először kényelmes puha ágyban aludt el. Másnap reggel küldönc várta a királyi palotából, mert gyorsan híre ment, hogy a nagy utazó, a borongós bajuszos vitéz a városba érkezett. Megmosakodott hát, felvette legjobb ruháját, (nem kellett soká válogatnia, mert csak egy volt neki) és indult vizitálni a király elé. Illő tisztességgel, terített asztallal fogadtk, s kérte a király, mesélne neki utazásáról mert mindig szívesen hallgatja olyan emberek hírét és történeteit, melyeket ő maga nem ismerhetett meg. A borongós bajuszos vitéz sorra mesélte történeteit, aztán csak úgy mellékesen kalandjai közben megemlítette álmát s a kapott magyarázatokat is. A király csak legyintett a végén és mondta.
– Persze hogy botorság volt mindkét magyarázat. Nagyon egyszerű az álmod megfejtése, nem tudom hogy nem jöttél rá magad. Egyszerűen több vagy mint a többi ember, így aztán nem ér fel hozzád az a sok jelentéktelen piszlicsári ügy, mely őket foglalkoztatja. Felesleges hát hallanod mindazt amit az emberek beszélnek. S hasonlóan, ha te szólsz hozzájuk nem értik meg egyszerű agyukkal mi is az amit szeretnél, amire vágysz. Hasonlatos vagy hát hozzám. Egyedül vagy, arra termettél hogy utasításokat adj, nem pedig arra hogy elvegyülj a nép között és figyelmedet rájuk pazarold. Maradj hát velem, megteszlek helytartómnak, s akkor nem kell majd hiábavalóságokra pazarolni az erődet.
Szólt a király, a borongós bajuszos vitéz pedig nem szólt. Gondolkozott, hogyan utasíthatná vissza a király ajánlatát, anélkül hogy megsértse. Aztán eszébe jutott valami. Köszönte szépen az ajánlatot, de nem élhet vele, mert még számtalan helyet kell bebarangolnia. Ha sikerrel befejezte, akkor szívesen elfogadja majd (hol lesz akkor már).
Mikor kiment a trónteremből lehorgasztotta a fejét és elgondolkodott. Nem, nem. A királynak sincs igaza. Igenis vágyik arra hogy megértsen másokat. Igenis vágyik arra, hogy megtalája azt, akit szerethet, és felismerje őt. Igenis vágyik arra, hogy megértsék őt. Kellenek neki a társak, kellenek neki az emberek! De hogy lehet az, hogy mindegyik álomfejtő tévedett?
Miközben gondolataiba mélyedve ballagott, észre sem vette hogy átvág a zajos piactéren. Rengeteg ember állta körül akiknek mozgott a szája, de észre sem vette. Kocsik hajtottak el mellette, de nem hallotta a kerekek zörgését. Szóltak hozzá, de nem hallotta a hangjukat.
Aztán kiért a városból, újra lóra ült és talán még ma is barangol valamerre.
(1996)