Lángokból született, mint az összes többi sárkány. Mégis más volt, már a születése pillanatától kezdve. Ahogy teste a halandó világban hűlni kezdett, pikkelyes bőre rőt vörösből türkiz zöldre változott. Majd csak százéves kora körül veszi fel végleges, az őszi avar színére emlékeztető árnyalatát. Legtöbb fajtársától eltérően csak két feje volt, amelyek két hosszú nyakon ültek, és magasan billegtek a fák koronájának szintjén. Innen nyerte nevét is, Kétfejű. A két fej egymást csak ballik és jobbik néven szólítgatta és általában könnyedén dűlőre jutottak egymással, habár a későbbiekben igencsak hiányzik majd neki a harmadik, az ésszerűen döntő fej. A szigeten, amelyre sorsa vetette éltek már sárkányok, és nemsoká ő is megtalálta azt az elhagyott barlangot, amelybe kényelmesen befészkelte magát. Csinosítgatta, szépítgette 7 esztendőn keresztül, de nem volt megelégedve, úgyhogy még 7 évig igazgatta egyik követ a másik tetejére. Aztán még 7 évig dolgozott, hogy barlang birodalma ne csak hatalmas, de szép is legyen, fúrt, faragott, ácsolt, festett, kovácsolt és a 21. év végén elégedett nézett körbe. Igen. Ezt akarta, ilyennek álmodta meg a saját birtokát. Ha bármely lovagot arra vetett volna a sors, egyből tudhatta volna, hogy sárkánybarlang előtt áll. Ha esetleg az ajtó formájából vagy a szagból nem lett volna elég egyértelmű, sokat segített a felirat a barlang ajtaja fölött, mely öles betűkkel hirdette: SÁRKÁNYBARLANG.
Korábban is repült már a környéken, de ilyen messzire még egyszer sem jutott. Áthágott a felhőkbe nyúló, tükröződő falú üveghegy fölött, és emberek nyüzsgő sokadalmára lett figyelmes. Egy folyóparton álló kastély mellett, sok apró házikó állt, kicsit odébb pedig szabályosan futó párhuzamos egyenesek díszítették a szántóföldeket. Látta hogy az emberek szanaszét futnak, és valami ordas nagy gépezeteket húznak elő. Kezdetben csak mosolygott magában, amikor a gépekből kilőtt dárdák messze alatta elérték röppályájuk csúcsát és aléltan hullottak le, hogy a szántóföldek jajduljanak csak fel, amikor tövig beléjük fúródnak. Amikor azonban a második sorozat dárda már a hasa alját csiklandozta, igencsak elgondolkozott, és amikor egy különösen jól célzott dárda megsebezte a bal szárnya végét, magasabbra emelkedett és elvitorlázott. Hosszan kísérte a bárányfelhők közé az emberek örömrivalgása.
Sebe nem volt komoly, mindkét nyelvével tudta nyalogatni, és pár nap alatt begyógyult a sárkányok nyálában lévő sebforrasztó anyagtól. Útnak eredt hát az ellenkező, az ősi irányba, amerről születésekor érkezett. Kétheti cirkálás, repkedés során felfedezett egy sárkánytanyát. Leszállt, beszédbe elegyedett az ott lakó sárkánnyal, de az már elég öregecske volt a maga 999 évével és a társalgás eléggé egysíkúra vált.
– Na raboltál már magadnak királylányt?
– Ugyan már, hisz csak most érkeztem, nem volt időm eddig ilyesmire – válaszolt jobbik.
– Rabolj magadnak egy valamirevaló királylányt!
– Ugyan miért tennék ilyet? – kédezte ballik?
– Ne halogasd soká! Az a párszáz év gyorsan elszáll – tromfolt az öreg.
– Na jó, de miért kell királylányt rabolni? – Kérdezte újra ballik.
– Mert az a szokás – vonta meg a vállát az öreg. – Én is raboltam magamnak életem során, többet is, de már nem repülök. Haj azért jó lenne itt egy fiatal királykisasszony – nyalta mag a vén sárkány a szoba sarkában álló sótömböt, hogy enyhítse vénséges bőrének száradását.
– Látom, vén sárkány is megnyalja a sót, – somolygott Kétfejű kétpofára.
Beszélgettek még egy ideig, aztán Kétfejű hazafelé indult. Amikor meglendítette fiatal szárnyait, az öreg még utána szólt.
– El ne feledd a valamirevaló királykisasszonyokat!
Ez a visszatérő tanács sokat kísértette, amíg hazafelé repült. Vajon mi lehet az a valami, amire a királylányok valók? Gondolkozott, és fiatal korát meghazudtoló filozófiai fejtegetésekbe bocsátkozott ballik és jobbik, azokról a királylányokról, akikről semmit sem tudott.
Tavasz volt, amikor elhatározásra jutott. Talán a pillangók éneke vagy a virágok tánca, esetleg a tündérek varázslata keltette benne azt az érzést, amelyik egészen belülről jött, és kényszerítette. Meglendítette a szárnyait, és sodorta a szél az emberek városa és a végzete felé. Nagyon magasról csapott le, a király katonáinak semmi esélye sem volt. Szárnya alá kapta a középső királylányt és azonnal fel is emelkedett. Fekete felhők siettek a segítségére, körbevették és eltakarták az eget kémlelő emberek szeme elől. A királylány kezdetben védekezni próbált, két kézzel ütötte verte Kétfejű testét, ahol csak hozzáfért, de puha kezét felsebezte a sárkány pikkelyes bőre, és rövid idő múlva ájultan hanyatlott hátra, hogy az út hátralévő részét békességben tehessék meg.
Arannyal díszített ágyon tért magához a királylány, mert Kétfejű a legszebb szobájában szállásolta el. Először fel sem fogta hová került, de aztán észrevette, hogy a sárkány ott ül az ajtaja előtt. Idegen volt, hozzá képest hatalmas és félelmetes. Bármit kívánhatott, a sárkány azonnal megpróbálta előteremteni neki. Épített fürdőt, hozott ruhákat, illatszereket, a legfinomabb ételeket varázsolta elé. Egy idő után kijártak a barlang elé sétálni is, és amikor az Üveghegy csillogó meredélyére nézett a királylány, szomorúság lopódzott a szemébe. Kétfejű próbálta felvidítani, megnevettetni, és a királylány egy idő után elkezdte értékelni Kétfejű igyekezetét. Egyik alkalommal, szinte véletlenül Kétfejűhöz ért, és ahol a tenyerével megsimogatta, a sárkány pikkelyes bőre megpuhult, és simává vált. Tovább próbálkozott, és ahol végigsimította, ott szinte emberbőrré vált a sárkánypikkely. Kétfejű nem tiltakozott, örült, hogy örömet okozhat a királylánynak, hagyta magát. Sőt egy idő után jólesett neki. Érezni kezdte az érintéseket, és kezdett ébredezni benne a tudás, hogy mire valók a királykisasszonyok, hogy mire való az ő királykisasszonya. Emlékezett ugyanakkor a pillantásokra és a sóhajokra, amelyeket a királylány vetett az Üveghegy lejtőire. Puhává vált kezével ő is megsimogatta a királylányt, összebújtak, és óvatosan a szárnya alá szorította. Felemelkedett, és együtt gyönyorködtek a kék mezőn legelő égi bárányokban. Egyre magasabban jártak, majd kőként zuhantak lefelé az Üveghegy túloldalán, s mielőtt a királylány magához tért volna a meglepetéstől, Kétfej óvatosan letette szülővárosában, az apja palotája előtt.
Éppen fellebbent volna, amikor az első dárda átjárta a testét. Pikkelyei már nem védték meg, puha bőre szinte magába szívta az egymás után érkező dárdák seregét. Akkor is ott feküdt, amikor a királylány odaszaladt hozzá, és testével próbálta óvni. A királylány szemében rémületet, szomorúságot és szeretetet látott. Utolsó erejével még félreütött egy, a királylány felé repülő dárdát és elmosolyodott. Megtudta, mire valók a királylányok.